◊ VII. fejezet ◊

Előző részből:

A takarót elemelték rólam, majd nagy súly nehezedett az ágyra, végül ismét melegített – immáron kettőnket – a takaró.

- Nem gond? – kérdezte miután bebújt mellém.

 - Nem. – mosolyodtam el.

A következő pillanatban már szorosan hozzám bújt, kezét áttette a derekamon. Szorosan átölelve, és melegítve testünket aludtam el ismét a fiú társaságában.    

◊ VII. fejezet ◊

Reggel Raphy keltett a megszokott módon, az arcom nyalogatva - amit persze nem bántam, hiszen nagyon édes. Az ölelő kezek még mindig a derekamon pihentek, és egyenletes, halk szuszogás csiklandozta a nyakamat, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam. Teste melege csak úgy áramlott a takaró alatt felém. Már nem fáztam. Ahogy éjjel sem, mikor hozzám bújt. Nem távolodtam el tőle, sőt még közelebb bújtam hozzá, vigyázva nehogy felébresszem.

- Még fázol? - szólalt fel hirtelen, és erősített szorításán, de csak kellő mértékkel.

- Nem, csak nem tudok visszaaludni. - válaszoltam. - Felébresztettelek?

- Nem. Már egy ideje ébren vagyok. - bújt ismét közelebb, így lélegzetvételét már az arcomon éreztem.  - Fel akarsz kelni? - érdeklődött pár másodperc csend után.

- Olyan jó meleg van itt bent. - mocorogtam kicsit. - De muszáj lenne már kimennem wc-re. - sóhajtottam. - Mennyi az idő?- kérdeztem végül.

Engedett szorításán, és kicsit eltávolodva - gondolom - odanyúlt az éjjeli szekrényéhez a telefonjáért, és utána nézett a kérdezett információnak.

- 8 óra múlt. Kikísérlek, gyere. – válaszolt, majd szükségletem figyelembe véve, kimászott az eddig meleget nyújtó ágyból, és felsegített engem is.
- Addig kiengeded Raphyt kicsit az udvarra, míg benn vagyok? – állítottam meg egy pillanatra.
- Persze.
Elkísért a fürdőszobába, és miután megtette, amit kértem, kutyámmal kapcsolatban, ő kinn várt az ajtó előtt. Elvégezve dolgom, el is indultam a csap felé, és utána a megszokott irányba az ajtó felé. Végig tapogatva és óvatosan mentem.  Be kell valljam ez az elején meglehetősen bosszantó volt. Most már rutinosan jönnek belőlem a mozdulatok, egymást követve. Kopogtam az ajtón jelezve, hogy kimegyek és álljon félre, mielőtt neki vágom a nyílászárót. Így is tett, majd mikor átléptem a küszöböt, az eddig a hideg járólaptól fagyoskodó lábam, most puha, meleg szőnyegbe emeltem át.  Megfogta a karom, és a derekam, ezzel segítve a további közlekedést az ágy felé, majd ismét leültetett oda. Ő is hasonlóképpen tett, és pár perces csend ült be közénk, amit végül ő tört meg.
- Tudod nagyon hiányoztál, és örülök, hogy nálunk tudtál aludni legalább a hétvégén. – ölelt hirtelen magához.
- Ó, Nathan. Te is hiányoztál. – szorítottam kicsit magamhoz. – De tudod, hogy ez nem fog így menni. – bontakoztam ki az öleléséből.
- De azt mondtad, megpróbálhatjuk így. - emelte kicsit fel a hangját.
- Tudom, és ebbe a 2 hónapban nagyon igyekeztem, de így hogy alig találkozunk… Így nem mehet Nathan. Sajnálom. – hajtottam le a fejem.
- Nem Malia! Annyit vártam rád. Annyit küzdöttem érted. Nem hagyhatom, hogy ennek csak úgy itt vége legyen! – emelte fel a hangját mire megijedtem.
- Nathan ne kiabálj. – csitítottam.
- Még jó, hogy kiabálok! Hát nem veszed észre Malia? Senkid nincs rajtam kívül! Apád dolgozik és sosincs veled, anyád megbolondult és a barátaid sem érdekled! Én itt vagyok! Miért nem vagyok neked elég jó ha? – ordítozott, és felállt az ágyról.
- Hogy mondhatsz ilyeneket?- küzdöttem a könnyeimmel. – Azt hittem megértesz.
- Eddig megértettelek, de most már nekem is elég! Szerintem túl sokat vártam erre. – folytatta, és hirtelen vállaimon éreztem erős karjainak lökését, majd ágyra zuhantam háttal, mire ő fölém mászott. Kezeimmel próbáltam tenni ellene és ellökni, de túl erős volt.
- Nath mit csinálsz? – szipogtam, mikor kezeimet fejem felé fogta és elkezdte csókolgatni a nyakam.
- Azt, amit megérdemlek. – majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta rólam a felsőm, és én ijedten kaptam magam elé.
- Fejezd be! – kiabáltam én is , de nem hagyta abba.
Észbe se kaptam és már a nadrágom ráncigálta le, mire felültem és ellenkeztem, ahogy tudtam, de ismét csak hátralökött.
- Nathan elég!- ordítottam és egy határozott mozdulattal lendítettem lábamon, és a legérzékenyebb helyén találtam el. Mikor hallottam, ahogy nyöszörög gyorsan felugrottam, takaróval magam előtt, és elindultam az ajtó felé lassan. Legszívesebben futottam volna, amilyen gyorsan tudok, de erre nem volt lehetőség.
- Várj Malia! – kiabált utánam még mindig érezve hangjában a fájdalmat.
- Raphy! – szóltam a kutyámnak, de ő nem jelzett vissza, és már időm se volt reagálni, mert az eddig tökeit fájlaló fiú, most elkapta a karom.
- Ne haragudj. – váltott ismét kedves hangnemre. – Nem tudom mi ütött belém. Sajnálom. – de én csak elkaptam a kezem az övé közül.
- Én tudom. Megőrültél. Nathan, hogy tehetted ezt? – engedtem ismét útnak könnyeim, és a kezemben lévő ágyneművel takartam majdnem meztelen testem.
- Nem tudom. Sajnálom. – bánta meg az előző tetteit, de nem tudtam, hogy komolyan, vagy ez csak valami trükk.
- Kár volt eljönnöm. Hiányoztál, de már bánom. Visszamegyek a kollégiumba. – jelentettem ki, mire kutyám is megjelent és erősen morgott az előttem álló fiúra.
- Megértem…- eresztett el egy sóhajt. – Tényleg nagyon sajnálom. – ismételte folyamatosan ugyanazt.
- Légy szíves menj ki a szobából, összepakolom a holmim. – utasítottam szipogva.
- Segítek! – jelentette ki.
- Nem. Menj el. – vágtam rá. – Egyedül akarok lenni. – azzal a lendülettel ismét már a puha, meleg szőnyeg simogatta meztelen lábam.
 

***

Estére készülődve kerestem a megfelelő ruhát. Danielle már rám várt. Hogy ő miért volt itt? Mert nincsenek szülei.. Árvaházban nevelkedett és ők finanszírozzák neki az iskolát, sokféle kedvezménnyel emiatt. Ezt én is csak ma, szenteste délelőtt tudtam meg. Végül, egy lenge, krémszínű, térd fölé érő, enyhén „V” kivágású szoknya mellett döntöttem.
Raphy türelmetlenül várt az ajtóba Danielle oldalán - Mollyval együtt. Felkaptam a tökéletes cipőt és elindultam lefelé az aulába.

Az asztalokhoz kísértek minket és mindenféle süteményt kötelezően meg kellett kóstolnunk. Mind nagyon finom volt, ennek következtében pirulásig dicsérgettük Bettyt az ápolónőt, akinek – mint kiderült – a sütés a szenvedélye. Hirtelen egy kellemes hangú nevetésre lettem figyelmes, ami nem másé volt, mint Harryé. A szívem hirtelen heves dobogásba kezdett, amit nem igazán tudtam mire vélni. Danielle is észrevette őt, mivel el kezdte szokásos áradozását róla.

- Alig várom a randinkat!- újságolta el a fejleményeket.

- Elhívott randira?- lepődtem meg.

- Igen! – ujjongott. A reményeim ettől a perctől kezdve elszálltak…

- Nahát! Ennek örülök. – próbáltam leplezni érzéseim, és megöleltem a lányt.

- Köszi. Megyek, gyorsan rágyújtok egyet. – jelentette ki úti célját. – Max itt vagy? – szólt a hangforrások felé.

- Itt vagyok, menjünk cigizni? – szólt vissza egyszerre a kísérő, mire Danielle egy bólintással jelezte szándékát.
- Te is cigizel? – szólalt hirtelen meg mellettem a nemrég még amott nevetgélő Harry.

- Nem. Én teljesen irtózom tőle. – jelentettem ki egyszerre.

- Helyes. Kár hogy Danielle nem tudott még leszokni… tönkreteszi magát vele.

- Mármint a cigivel? – kérdeztem vissza.

- Nem arra gondolok…

- Hát? – lepődtem meg.

- Gyere, a teraszon elmesélem. – azzal megfogta az alkarom és vezetett ki a teraszra, Raphyt, és Trixyt odabent hagyva a többi kutyával.

Ahogy kinyílt az ajtó, hirtelen megcsapott a tél okozta hideg, és ellepték az arcom a hópelyhek.

- Várj csak! Biztosan fázol. – állított meg, és egy pokrócot terített a hátamra, amit az ajtó melletti egyik székről emelt le – azt hiszem.

- Szóval miről van szó? Megijesztesz… - váltottam hirtelen vissza az előző témára.

- Ezek szerinte nem mondta el neked… - mondta halkan. – Sajnos, ő függő… - jelentette ki.

- Mármint...? – nem értettem mire gondol.

- Danielle drogozott.. és szerintem még nem tudta letenni. - adta tudomásomra, mire én lepődöttségembe azt sem tudtam, mit mondjak.

- Mióta? Én erről nem tudtam.

- 3 éve. Az évnyitó partin mondta el nekem, mikor be volt tépve. Mindenki azt hitte csak részeg, szerencsére.. próbálok neki segíteni, de hallani sem akar róla. De ígérd meg kérlek, hogy ez titok marad! Egyszerre kirúgnák, ha megtudná a tanári kar. – kötötte a lelkemre.

- Egyértelmű. Szóval ezért hívtad el randira? Hogy segíts rajta? – tettem fel a kérdést.

Nyelt egyet, és csak pár másodperc után szólalt meg.

- Szóval elmondta, hogy elhívtam randira... hát igazából ezért, hátha így kicsit hallgat rám, és tudok neki segíteni. – vallotta be.

- Ugye tudod, hogy ő totál beléd van zúgva?

- Igen tudom… Ezért bánom, hogy én csak emiatt a szándék miatt hívtam randira.

- És akkor mit tervezel? Összejössz vele, csak azért, hogy leszoktasd? Ez elég kicseszés vele szembe. Nem akarom, hogy megbántsd.

- Nincs szándékomba megbántani, de máshogy nem tudok rajta segíteni.

- Ez nem megoldás. Mit gondolsz? Ha majd vége lesz, nem fog vissza esni az elutasítás miatt? Ez nem fair vele szembe! – támadtam le, amit meg is bántam. – Ne haragudj! Nem akartalak egyszerre letámadni, de mégis csak a barátnőmről van szó, és szeretném megvédeni, főleg most, hogy tudom ezt…

- Megértem, semmi gond. Igazad van. Le kell mondanom a randit, tényleg nem fair így.

- Akarsz egyáltalán tőle valamit, ezen kívül?

- Kedves lány, meg minden… de…

- Ne is folytasd, értem én. – szakítottam félbe. – Akkor viszont vagy lemondod a randit és azzal bántod meg, miután megint reménytelen lebeszélni róla, vagy nem mondod le, viszont úgy alakítod, hogy a végére ne akarjon már tőled semmit…nem azt mondom hogy bántsd meg.. csak kicsit kiábrándíthatnád magadból. Azt könnyebben kiheveri egy lány, hidd el. - oktattam ki.

- Igen is főnök! – jelentette ki, mire megeresztettem egy halk kuncogást, mire ő is felnevetett. – Amúgy még nem is kérdeztem. Hogy-hogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy a barátodnál töltöd a karácsonyt? – váltott hirtelen témát, mire lefagyott a mosoly az arcomról.

- Igen úgy volt, csak hát… nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem.

- Miért, mi történt? – kérdezte lepődötten.

- Hosszú. Inkább beszéljünk másról. – próbáltam terelni a témát.

- De ugye nem bántott? – csillant fel szemébe az aggódás jele.

- Nyugi. – küldtem felé egy alig észrevehető mosolyt. Bár tudtam, úgysem látja. Sokkal könnyebb lenne minden, ha nem ebbe a helyzetbe lennénk… nem tudom mivel érdemeltem ezt ki. Folyton elgondolkozom, vajon kinek árthattam, hogy ezt kaptam. Nem értem…

Az este hátralevő részét ugyanitt, együtt, ugyanolyan jó hangulatban töltöttük el Nagyon megkedveltem annak ellenére, hogy nem szabadna. Danielle belé van zúgva, nem tehetem ezt vele. De nem tehettem ellene semmit, akaratlanul kedvelem, de reménytelen az egész.

- Szóval… akkor most mi a helyzet veled és a barátoddal? – kérdezett rá a hosszas beszélgetés után.

- Már nem a barátom. – adtam végül tudomására.

- Ó.. sajnálom. – nyögte ki pár másodperc szótlanság után.

- Én nem. – vallottam be az igazságot. – Valahogy nem ment. Nagyon távol voltunk, és ritkán tudtunk találkozni. Meg az az igazság, hogy szerettem, de mint a legjobb barátom. Így meg nem lenne értelme erőltetni, úgy gondolom…- kezdtem bele a mondandómba.

- Teljesen érthető. – értett vele egyet.

Pár perc szótlanság után közelebb lépett hozzám, amit nem igazán tudtam mire vélni. Kezét éreztem a pléden a felkaromnál, amit simogató mozdulatokkal kísértek.

- Mi-mit csinálsz? – kérdeztem akadozott hanggal a lepődöttségtől, de nem húzódzkodtam el. Érintése felmelegített, és pillangók hada indult csapkodásnak gyomromban.

- Baj? – távolodott el pár lépést hátra.

- Hát… Danielle… - próbáltam megmagyarázni ezzel a gondolataim, bár elég gyérnek hangzott.

- Igazad van, sajnálom. – kért bocsánatot.

- Ne butáskodj. – eresztettem meg egy mosolyt látatlanba.

- Nagyon megkedveltelek Malia. – adta hirtelen tudtomra, mire nagyon nyeltem.

- M-mármint? – reméltem, hogy nem arra gondol, amire én.

- Hát, nagyon kedvellek. – ismételte meg magát pár másodperccel később,ezzel arra utalva, hogy nem igazán tudja máshogy kifejezni gondolatait, mire csak mindketten megeresztettünk egy apró mosolyt. Csend ült le közénk. Vártam mond-e valamit, de néhány néma pillanat után, kezeinek simogató érintését éreztem immáron az alkaromon, ami lassan vándorolt felfelé. Légvételem száma gyarapodott, de a keze még mindig haladt fel. Szótlanul vártam mi lesz belőle, egészem addig míg az arcomon megállt. Hüvelykujjával kezdte végigsimítani, s én csak lecsuktam a szemem. Megrémültem, és vártam. Vártam, de nem tudtam mire. Arcomon éreztem ütemtelen légzését, majd egy finom csókot lehet rá. Egy sóhaj volt az önkéntelen reakcióm, de nem tágított a közelemből. Odébb pásztázott ujjával egészed addig, míg alsó ajkamra nem tévedt. A hó még mindig szállingózott, immár nedvessé téve eddig fürtökbe csavart hajam.

- Harry… - nyögtem akaratlan nevét, mikor nyakamon éreztem légvételét, s apró csókot lehelt oda. Kirázott a hideg, közben szívem ütemtelenül verte mellkasom.

- Malia! – hallottam hirtelen Danielle hangját, s gyorsan elugrottam a fiú közeléből, annak ellenére, hogy úgysem látna minket, de ez olyan ösztönösen jött.

- Malia, hol vagy? – hallatszott ismét.

- A teraszon. – szóltam neki oda látatlan, és nem sokkal később meg is jelent tőlem nem messze.

- Na végre! Ajándékozás van. Alig várom, hogy Harry megkapja az ajándékát, amit én adok neki. – ujjongott mit sem sejtve, hogy az említett személy épp itt áll mellettem. Aki éppen az előbb próbált… megcsókolni… engem. Nem igazán vagyok róla megbizonyosodva, és nem akarom magam hamis reményekkel áltatni. Miről beszélek? Milyen remények? Malia Violet Tate fejezd be!

- Malia! Figyelsz te rám egyáltalán? – kiabált rám hirtelen.

- Ne haragudj kérlek… elgondolkodtam. – sajnálkoztam egyszerre barátnőmnek.

- Én akkor szoktam ilyen lenni, mikor Harry jár a fejembe. – álmodozott el ismét, mivel vagy percekig meg sem szólalt.

Semmit sem szólva, a mellettem álló fiú arcát megkeresve, adtam rá egy halk puszit, hogy Dani ne hallja meg, majd elindultam az aulába, barátnőmmel karöltve.

◊ VI. fejezet ◊

Előző részből:

- Átgondoltam, és azt hiszem, hogy többet érzek irántad, mint barátság. - ahogy elhangzott ez a mondat felkaptam a fejem, és a szívem heves lüktetésbe kezdett, amit a pillangók követtek a hasamon át. Boldogság töltötte fel a testem minden porcikáját. – De már nem sokáig leszek itthon.

- Akkor mi lesz? Elköltözöl?
 - Nem, nem költözök el. Csak kollégiumba leszek hétköznap. - folytatta, és olyan volt, mintha fejbe vertek volna. 
Percekig szótlanul ültünk ebbe a testhelyzetbe. Úgy éreztem valami teljesen más lett. Mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből.

◊ VI. fejezet ◊

▲ Malia ▲

 ◊ 2 héttel később ◊

Raphy ébresztett reggel, mielőtt az órám tette volna. Még nem szoktam meg, hogy ő felügyel rám. Meglepően okos, és mindenben segít. Főleg itt jön jól, ahol ennyi ilyen ember van, mint én.

Felkeltem, mert bíztam a kutyámba, hogy itt az ideje. Az egyenruhám már a lábamnál hevert. Hamar felöltöztem, de a cipőm sehol sem találtam.
- Raphy! Hozd ide a cipőm. – utasítottam az én kis kedvencem.

Pár másodperc elteltével már az ölemben tudtam a kért lábbelit. Miután felvettem, rácsatoltam Raphyra a pórázt, és a számomra biztonságot nyújtó bőr szíjat a végére. A táskám magamhoz vettem, és utasításomra kiléptünk a kollégiumi szobám ajtaján. Szerencsémre csak 1 épülettel volt odébb az úti cél. Az ajtóba egy ismerős hangra lettem figyelmes.

- Jó reggelt Malia!- köszönt a portás.

- Önnek is Bobby! – szóltam vissza. – Itt a kártyám. – vettem ki a zsebemből a belépőkártyát. Szokásos csippanás után visszaadta és kinyílt az ajtó. Belépve, a meleg levegő csapott meg, amire egyszerre levettem a kabátom, majd Raphy a szekrényhez vezetett. Betettem a felesleges ruhadarabokat, becsuktam, majd elindultam jobbra, de ahelyett, hogy előbbre jutottam volna, hatalmas ütést éreztem az arcomon és a mellkasomon. Fájlalva kaptam a kezem az orromhoz.

- Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy itt vagy. Jól vagy? – szólalt aggódva az előttem álló fiú, aki nekem nyitotta a szekrényajtót.

- Jól vagyok. De szerintem vérzik az orrom. – mondtam, amikor éreztem, hogy erőteljesen folyik az orromból a – remélhetőleg – vér.

- Gyere, elkísérlek a nővérhez. – fogta meg a szabad kezem, óvatosan, mire én kicsit megijedtem. Az eddig biztonságot nyújtó bőrszíj helyett egy puha kéz érintette kezem, egészen a nővérig. Másik kezemmel az orrom fogtam, és csak reménykedtem, hogy Raphy követ az utasítást kiadva. Belépve, még mindig nem engedte el a kezem, ezért én kaptam el.

- Jól vagy? – kérdezte egy ismeretlen hang. – Gyere, ülj le! – vezetett egy székhez és kezelésbe vett.  Teljesítve minden utasítását, hamar elintéztük az orrom és útnak indított.

- Itt egy igazolás, hogy miért késtetek óráról. – nyomott a kezembe egy papírlapot.

- Hol van a kísérőd? – kérdezte.

- Nincs itt bent?

- Nincs. Harold, légy szíves nyisd ki az ajtót.

A nyílászáró kinyílását követően az említett állat jött be és futott mellém, jelezve hogy itt van.

- Ügyes kutya. – simogattam meg a fejét.

- Na menjetek. – utasított a nővér, - mint kiderült - Betty, és azzal a lendülettel meg is indultam Raphy kíséretével a terembe.

- Jól vagy? – kérdezte ismét a mellettem sétáló fiú.

- Persze, már jobban. Biztos jól nézhetek ki ezzel a zúzódással az orromon. – nevettem kínomban.

- Szerintem így is gyönyörű vagy. – adta tudtomra, mire én csak megeresztettem megy mosolyt és arcom felvette a piros halvány árnyalatát. A kínos csendből akkor bonyolódtam ki mikor Raphy jelezte, hogy megérkeztünk.

- Én megjöttem. – szóltam oda a fiúnak. – Amúgy Malia Tate vagyok. – nyúltam a keze irányába és miután megtaláltam megráztam.

- Harold Stilinski. – mutatkozott be ő is. – De én is ebbe a terembe tartok. – hallatott egy apró nevetést, mire én is megeresztettem egy mosolyt.

Elengedtem a kezét, kinyitottam az ajtót és előre küldött. A terembe lépve nem hallottam a tanár hangját, csak az ott lévő diáktársakét. Elindultam a bal oldali padsor első sorába, ahol már várt a padtársam, Danielle.

- Szia. Merre van a tanár? – érdeklődtem, miután leültem és a kutyám is hasonlóan tett.

- Szia. Nem tudom, és te merre voltál? – kérdezett vissza.

- A nővérnél, mert vérzett az orrom. – újságoltam el közben az orromhoz kaptam.

- Mi történt? – váltott aggódó hanglejtésre.

- Semmi különös, csak találkoztam egy szekrényajtóval. – rántottam meg a vállam nevetve.

- Azt hogy csináltad? – hallottam a hangján, hogy ő is megereszt egy mosolyt.

- Nekem nyitották. – adtam tudtára.

- Ki?

- Ő.. Harold, azt hiszem. – gondolkodtam el egy pillanatra a nevén.

- Harold Stilinski? – vékonyított a hangján.

- Igen. Ő. – bólintottam bizonytalanul.

- A mázlista. – kiáltott fel kicsit, amire mindenki más elhallgatott.

- Miért is? – súgtam oda neki.

- Ő a legédesebb fiú, akivel valaha találkoztam. – vett vissza  a hangjából és olvadozott.

- Belé zúgtál. – eresztettem meg egy mosolyt.

- Én? Dehogy. – hallottam a cinizmust a hangjában

- Figyeljetek kicsit fiúk, lányok! – szólalt fel hirtelen az imént említett személy. – Most beszéltem anyával, és nem tud bejönni órát tartani. Ezért megkért, hogy szóljak, most elmarad, de legközelebb bepótoljuk. – adta le az információt.

- Az anyja a tanárnő? – érdeklődtem a padtársamtól. – Nem is tudtam. – lépődtem meg egyszerre.

- Nem szokta hangoztatni, de igen. –erősítette meg.

- Várj. Ő is itt tanul? – ért utol a felismerés.

- Igen. Miért? – kérdezte.

- Semmi. – hagytam annyiban. De hát amikor kinn voltunk, azt mondta hogy így is szép vagyok. Akkor, ha ő is vak, honnan tudja, hogy nézek ki? Vagy várjunk csak… lehet csak kedves akart lenni? Milyen aranyos. Kitudja, ha látna akkor is ezt mondta volna? Mindegy. Mindenesetre tényleg elég édes, bár még nem ismerem igazán.

- Hallod Malia? – zökkentett ki a gondolataimból a padtársam vékony, csilingelő hangja.

- Tessék? – kérdeztem vissza. – Elkalandoztam.

- Azt észrevettem. - nevetett. – Csak nem Haroldon?
- Mi? Nem! – tagadtam, mire már nem mondott semmit.

- Szia Danielle. – köszönt mellette az előbb emlegetett fiú.

- Szia Harold. – vékonyította el kicsit a hangját. Hallani lehet rajta, hogy bejön neki.

- Szia Malia. – köszönt oda nekem is, ami elég meglepően ért.

- Szia Harold. – pirultam el.

- Szólítsatok csak Harrynek. – eresztett meg egy apró mosolyt. – Mondd csak. Ráérsz órák után? Szeretném jóvátenni a reggel történteket. – lepett meg a kérdésével.

- Ő.. – gondolkodtam el egy pillanatra. Szívesen elmennék vele, de láthatóan bejön Daniellenek, és nem akarom megbántani, elvégre ő mégis csak régebb óta ismerheti. – Daniellevel délután programunk van. – nyögtem ki végül.

- Valamikor máskor?

- Nem is tudom. – rántottam meg a vállam.

- Hát, ha elkérhetem a számod, akkor majd felhívnálak.

- Inkább add meg te, és majd hívlak én, oké? – változtattam a helyzeten hirtelen ötletből.

- Okééé.- nyújtotta a szó végét.

Elővettem a telefonom a zsebemből és Harrynek adva, beírattam vele a számát, majd letette óvatosan az asztalunkra.

- Majd hívj. – zárta le ennyivel a beszélgetést, és kutyája kíséretében – mint kiderült Trixyvel- odébb állt.

- Miért mondtad, hogy programunk van, mikor nincs? – értetlenkedett.

- Nem akartam vele elmenni. Nem ismerem, és nem is annyira akarom megismerni. – tagadtam, mert nem akartam megbántani.

- Hát jó.

- Mikor van vége az órának? – váltottam gyorsan témát a kellemetlen csend megvárta helyett.

- 9 kor. – mondta pár másodperc szótlanság után.

- És mennyi az idő? – folytattam a kérdezősködést, csak hogy nem legyen kínos a helyzet.

- Fél 9 múlt. – adta tudtomra ismét a kérdésemre a választ.

Néha unottan, néha a padtársammal társalogva telt el az óra maradék része, majd szépen lassan ez a nap is, majd az utána lévő, és az utána lévő, és az azutáni…

* 2 hónappal később *

Ez is csak egy csendes éjszakának indult. A hold álmosan nézett be a szobába. Kint a fák lombjai szinte hangosan lélegeztek. A tücskök egy ideális pár reményében egymást túlkiabálva vetélkedtek, de valahogy még ez is olyan andalító volt.
A szobát betöltötték a neszek és a hold sápadt fénye. A fáradtság hamar álomba ringatott aznap este, még csak nem is forgolódtam. Az éjszaka háborítatlannak ígérkezett. Ám mégis valahogy más volt. Nem a megszokott helyen, nem a megszokott időben, és nem a megszokott módon ébredtem fel. A lábamnál alvó Raphy halk szuszogását, és a szoba másik lakójának egyenletes légzését hallgattam. Átfordultam a másik oldalamra, de így sem mentem semmire. Amilyen hirtelen aludtam el órákkal ezelőtt, most olyan gyorsan szaladtak el az álommanók a szememről. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett, csak sejteni mertem, hogy most lehetünk az éjszaka felénél, mivel autók, szomszédok zörgése még koránt sem hallatszott. Nyugodt volt minden. Ismét fordultam egyet, majd a hasamon feküdtem, de végül ismét a hátammal nyomtam az ágyat. Nem elég, hogy aludni nem tudtam, de még fáztam is. Lábaim felhúztam a hasam elé, és magamhoz öleltem, mintha egy melegítésre szolgáló eszköz volna.

- Nem tudsz aludni? – szólalt fel egy hang, mire először megijedtem, majd utolért a felismerés, hogy ez csak a szoba tulajdonosa.

- Nem, mert kicsit fázok. Te se? – kérdeztem vissza, de választ nem kaptam, csak halk mocorgást, majd lépteket hallottam. A takarót elemelték rólam, majd nagy súly nehezedett az ágyra, végül ismét melegített – immáron kettőnket – a takaró.

- Nem gond? – kérdezte miután bebújt mellém.

 - Nem. – mosolyodtam el.

A következő pillanatban már szorosan hozzám bújt, kezét áttette a derekamon. Szorosan átölelve, és melegítve testünket aludtam el ismét a fiú társaságában.         

◊ V. fejezet ◊

Az előző részből:

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, mikor éreztem, hogy két oldalt nehezedés süllyesztette meg a kanapét.
- Gondoltam, megkérdem, hogy vagy. – válaszolt.
-Megvagyok. Épp most kaptuk meg a vizsgálati eredményeket. – újságoltam neki.
- Amiből az derül ki hogy …? – kérdezte.
- Hogy megműthető-e. – fejeztem be a mondatát.
- És?
- Apa most olvassa. Tényleg mond már! – szólaltam oda hozzá, de válasz helyett , szótlanságot
kaptam, amitől nem igazán örültem. – Na mi az már?
Apa kinyögte a választ, és amint befogadtam az információt, egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit egy mosoly követett.

◊ V. fejezet ◊

Ez a mosoly azt próbálta elfedni, amit valójában ekkor éreztem. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden megváltozott. Eztán máshogy fogom látni a világot. Egy hatalmas sötétség lesz én életem. Csak a hangokra és az érintésekre leszek ráutálva. Szörnyű volt belegondolni a következményekbe. Láttam magam előtt a sivár, unalmas, korlátozott életem, ahol az emberek alábecsülnek. Abba bele se merek gondolni, hogy ez most anyuéknak milyen lehet. A púp leszek a hátukon, amely talán még sok-sok évig le nem apad onnan. Szörnyen éreztem magam.
- Annyira sajnálom. – zökkentett ki Nathan hangja, a vállán való sírás közepette gondolatmenetből. – Meg oldjuk valahogy. Én örökké itt leszek és segítek majd. – simogatta az ép kezével a hátam, amit én csak egy „köszönöm”-mel viszonoztam.
- Szerintem én megyek. – szólalt fel Stella.

- Ahogy gondolod.  - Felkísérnél a szobámba? - kérdeztem a fiút.

- Természetesen. - pattant fel mellőlem és a segítségét azonnal meg is kaptam.

- Köszönöm Stella, hogy átjöttél. – fordultam meg, de nem voltam benne biztos, hogy valóban arra állt a lány.

- Nem probléma. Szívesen jöttem. Kár, hogy már nem fogunk egy suliba járni. – engedett ki egy sóhajt.

- Igen, szerintem. Amúgy, Josh nem keresett?- jutott estembe az állítólagos barátom.

- Nem. Kérdeztem, hogy átjön-e, de azt mondta, hogy nem jönnek be neki a vak lányok, úgyhogy az üzente, hogy vége. – adta át az üzenetet, amin én meg sem lepődtem.

- Bunkó paraszt! – hallatszott Nath szájából a véleménye.

- Nem érdekes. Köszi, hogy te foglalkozol velem.- küldetem egy mosolyt neki, látatlanba. – Apa! Kikíséred Stellát?- kértem meg a vendég távoztatásának udvarias formájára. – Mehetünk. – szóltam a mellettem álló fiúnak.

▲Nathan▲

Lassan és búslakodva lépkedtünk egyesével a lépcsőfokokon, majd bevezettem a szobájába. Ahogy az ajtó felsírt a szél lábra kelt, és magával akarta vinni Malia gyönyörű, szőke haját – sikertelenül.

Leültettem az ágyra, és így szemem az ő szeme szintjében botladozott. Most teljesen más volt. Mintha kihalt volna belőle egy darab. Mintha már nem ugyanaz lenne, aki eddig volt. Egy semmitmondó tekintet nézett el mellettem, mely teljesen üresnek tűnt, Talán az is volt.
A hangja is más volt. Megszeppent. Mintha a magabiztosságot elvitte volna tőle valaki. Nem is csodálkozom, hiszen valószínűleg új élete lesz, új emberekkel, közösséggel, és talán új személyiséggel.

- Nath. Segítenél? - szakította meg gondolatmenetem édesen csengő hangja.

- Persze. Miben?- érdeklődtem.

- Fel kellene öltöznöm, és a ruháim még nehéz felismerni. - magyarázta, és én csak tátott szájjal álltam. – Nathan. – szólalt meg ismét pár szótlan másodperc után.

- Ja persze. Mit szeretnél felvenni?- kérdeztem.

- A tolóajtós szekrénybe vannak felakasztva a ruháim. Keress valamilyet. – mosolygott látatlanba.

Ahova invitált, oda tartottam. Elhúztam a világos fa színű ajtót és egy szép, apró virágos ujjatlan felsőn akadt meg a szemem, ami tökéletesen megfelelt a célnak. Elővettem, elmondtam neki, milyet tartok a kezembe és ő csak rábólintott.

- A farmer rövid nadrágok is ott vannak, csak a felette lévő polcon balra. – adta le az információt, amit azonnal teljesítettem.

- Amíg levetkőzöl, kimegyek. – indultam el egyszerre az ajtó felé.

- Várj! Még kellene valami. –szólt utánam.

- Micsoda?- álltam meg és megfordultam.

- Egy melltartó. –nevetett, mire én csak megeresztettem egy mosolyt.

- Hol van?

- Az éjjeliszekrényem alsó fiókjába. Egy fehéret légyszi. – utasított.
Meg is indultam a kiadott úti cél felé, de abba a fiókba más is volt. Mikor megláttam, mi rejtőzik mellette, elnevettem magam, amihez  ő is hamar csatlakozott.

- Tudom, tudom... - pirult el. - Csak adj egy melltartót. - nevetett fel ismét.

Teljesítettem és észre sem véve fehérneműit, indultam ismét ki. Az ajtó előtt vártam, hogy azonnal rendelkezésére álljak, ha szüksége van rám.

Pár perc után hirtelen El kiabálására lettem figyelmes. Pontosabban arra, ahogy a nevem üvölti. Nem mentem be, csak az ajtóból érdeklődtem.

- Minden rendben?

- Nem. Nem tudom melyik a pólóm eleje. - nevetett hangosan. - Be tudnál jönni? - kérdezte.

Úgy tettem, ahogy kért. Az ajtó nyikorgását követően átléptem a küszöböt. Megláttam Malia majdnem meztelen felső testét, hátulról, amit csak a melltartó szűk anyaga takart. Testének szép vonalait bámultam, de ő hirtelen elfordult oldalra és kinyújtotta a kezét, arra tartva az említett ruhadarabot. Odaléptem elé és elvettem a kezéből és csak a felső testére tudtam koncentrálni. Gyönyörű idomai megbabonázták a szemeim.

- Nathan? Odaadnád, ahogy fel kell vennem? - zavart meg, és nyúlt ismét ezúttal felém.

A megfelelő irányba tartottam és visszaadtam neki, mire elfordult és hamar fel is vette, így megakadályozva, hogy szemezzek a félig takart melleivel.

- Így jó lesz? - kérdezte az ismét felém fordulást követően.

- Tökéletes. - adtam meg az egyszerű választ, de ezt inkább a ruha viselőjére értettem Gondosan igazított egyet a gyűrődéseken, és csak állt szótlanul.

- Itt vagy még? - hallatszott ismét gyönyörűen csengő hangja, a hosszú csend után.

- Persze,csak ... olyan gyönyörű vagy. - nyögtem ki a gondolataim között cikázó szavakat.

Láthatóan arca felvette a vörös szín halványabbik árnyalatát, mire mindketten megeresztettünk egy mosolyt. Annyira nehéz volt ellenállni ajkai csábító hívogatásának, de sajnos muszáj volt, mivel ő nem érzett irántam semmit, legalábbis nem mutatta annak a jelnek egyik formáját sem.

- Tudod Nathan. Sokat gondolkodtam.. - kezdett neki hirtelen a mondatának. - Várj. Segítesz leülni?- váltotta át először a témát.

Teljesítve kérését, egyik kézzel a csípőjét fogtam meg, a másikat beleillesztettem puha kezébe. Ritka érintés, rengeteg bizsergető, csodás érzéssel keveredett. Odavezettem az ágyhoz és elemelve a kezem, végigsimítottam derekát. Leültem mellé és vártam a folytatásra.

- Emlékszel, mit mondtál a kórházba?- tudtam, mire gondol és féltem attól, hogy nem tetsző befejezés lesz.

- Igen.

- Nem tudom, hogy kezdjek neki. - akadt el. - Tudod te mindig ott voltál nekem. Te vagy a legjobb barátom. Te vagy akire mindig számíthatok, de fordítva is így van. Átgondoltam, és azt hiszem, hogy többet érzek irántad, mint barátság. - ahogy elhangzott ez a mondat felkaptam a fejem, és a szívem heves lüktetésbe kezdett, amit a pillangók követtek a hasamon át. Boldogság töltötte fel a testem minden porcikáját. Azt hittem képzelődök, de szerencsémre az nagyon is igazi volt. Hirtelen mozdulattal közelítettem, de ismét beszélni kezdett, ezért félbeszakítottam a közeledést. - De... nem akarok a terhedre lenni. Apával beszéltünk és kaptunk felvilágosítást egy szakembertől, hogy ilyenkor, mit lehet csinálni, hol folytatom a tanulást. És a város túl oldalán van egy erre megfelelő intézmény. Utána néztünk, és nagyon jó híre van. Állítólag jók a tanárok, és eredményesen tanulnak ott. Holnap elmegyünk egy vakvezető kutyáért. Szóval már nem sokáig leszek itthon.- magyarázta és nagyot nyeltem az információk hallatán,

- Ez még mit jelentsen? - kérdeztem pár másodperc szótlanság után.

- Apa menedzser. Jól tudod, hogy nem szokott sokáig itthon lenni. Ő attól még megy dolgozni. Én meg nem maradhatok itthon egyedül. Anya jelenleg nincs olyan állapotban, hogy gondoskodjon rólam. Őt holnap elviszik egy intézménybe a doktor javaslatára.

- Mégis milyen intézménybe? - érdeklődött.

- Elmegyógyintézetbe. Nagyon megviselte Scott halála, és mindenhol őt látja. Már engem és apát is megőrjít, hogy folyton magában beszél, és azt hiszi, itthon van Scott. Rendesen csinálja neki az ebédet, megterít neki is, és jó éjszakát kíván neki, a lépcsőről kiabálva. Elmezavart diagnosztizáltak nála... - fejezte be mondatát, és nagyot nyelt.

- Akkor mi lesz Vi? Elköltözöl? - nyeltem nagyot és valami furcsát éreztem. A gyomrom göcsbe állt. A torkomat elzárta egy csomó. A légvételem száma és sebessége rohamosan növekedett. Féltem a választól, de muszáj volt tudnom.

- Nem, nem költözök el. - engedtem útnak egy sóhajt. - Csak kollégiumba leszek hétköznap. - folytatta, és úgy éreztem mintha fejbe vertek volna. Nem bírtam elhinni, amit mondott, olyan hirtelen ért ez az egész.

- Ugye most csak viccelsz? – akadtam ki.

- Nem Nathan. – hajtotta le a fejét.

- Most komolyan? Annyi éven át barátok voltunk, együtt nőttünk fel. Évek óta te vagy a legfontosabb számomra. Mindig itt voltam neked és számíthattál rám. Ennyit ér neked a szerelmem, hogy csak így itt hagysz? – emeltem fel a hangom, közben kiöntve a lelkem.

Sosem csináltam ilyet. Senkinek nem beszéltem ezekről, egészen idáig. Idegesen temettem arcom a kezeimbe és lábaim rakoncátlanul doboltak ütemtelenül a padlón.

- Nathan. –akadt el a hangja. – Én nagyon szeretlek. De tudod, hogy erről nem én tehetek. Nem én akartam, hogy ez történjen. Nem akarlak itt hagyni, de nem állhatok meg az életem ezen részén, nekem is élnem kell. Tanulni akarok és nem szabad feladnom. Ha már nem lehetek divattervező mint anya, még valamire talán vihetem. –gördült ki egy könnycsepp miután felemeltem a fejem. Félretéve makacsságom és felismerve önző mondataim, magamhoz húztam és megöleltem.

- Ne sírj. – simogattam meg a haját. – Ne haragudj, önző voltam. Én csak neked szeretném a legjobban. De rohadtul fogsz hiányozni. – súgtam a fülébe.

Percekig szótlanul ültünk ebbe a testhelyzetbe. Úgy éreztem valami teljesen más lett. Mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből.

◊ IV. fejezet ◊

Előző részből:

- Röviden én megvakultam, a bátyám meghalt, a legjobb barátom csontjai törtek szét és az anyám sokkos állapotban eszméletlen.

- Szeretlek. – súgta halkan, hogy apa ne hallja meg, viszont én nem tudtam elhinni, amit mond.

- Hogy mi?- kérdeztem vissza – Ezt hogy érted?

- Hát hogy lehet ezt érteni? – kérdezett ő is vissza.

- Nem tudom.- mondtam értetlenül.

Nem mondott semmit, pedig vártam a válaszra. Fogalmam sem volt mi történik. Azt hittem elment, de nem. Hirtelen ajkai az enyémre tapadtak, és először nem is fogtam fel, mit csinál, majd pár másodperc után egy gyors mozdulattal eltoltam magamtól.


- Legfrissebb híreink szerint, a híres divattervező Allison Crusader, utolsó kollekciója került bemutatásra péntek este. Ugyanis az aznap történt tragédiák – a lánya megvakulása, és fia halála – annyira megviselte, hogy kórházba került, és valószínűleg nem bírja feldolgozni a történteket, így elmegyógyintézetbe küldik..

◊ IV. fejezet ◊

Meredten álltam és nem tudtam megmozdulni. Azt hittem hirtelen sokkot kaptam. De szerencsére csak az információtól lepődtem meg, amit az előbb hallottam. Apa hangja zökkentett ki az állapotomból.
- Kicsim, megéheztél? Miért nem szóltál?- aggódott.
- Anya elmegyógyintézetbe kerül. Miért nem szóltál? - kérdeztem cinikus hangon, semmibe véve az előző kérdését.
- Jaj Malia. Ezt honnan vetted? - érdeklődött.
- A TV-ből hallottam az előbb - válaszoltam.
- Nem kell mindent elhinned. Valóban igaz, hogy anyád nem tudta feldolgozni nagyon, és lehet, hogy egy darabig nem is tudja, de tudod milyen a média. Mindent túlspiláznak.
- Szóval nem kell oda mennie?
- Nem Malia. Ne aggódj emiatt. Ha még is arra kerül a sor, bár reméljük nem, én fogok szólni, nem a TV-ből kell megtudnod.
Nyomott egy puszit a homlokomra, majd megcsörrent a telefonja és én csak bólogattam, hogy menjek csak, a nővér pedig visszakísért a szobámba.
- Elnézést. Nem tudja, hogy a holmim hol van? Szükségem lenne a telefonomra. - tudakoltam miután leültetett az ágyra.
- Az asztalon van, máris hozom. - mindet el érte majd a kezembe nyomta.
- Ő. Elnézést. Megkeresné nekem a telefon névjegyzékében a "Nathan" nevet? - nyújtottam abba az irányba, ahonnan kaptam.
- Jaj, de figyelmetlen vagyok. Hát persze. - vette ki a kezemből - a hívás gombot is megnyomjam? - kérdezte.
- Kérem. - mosolyogtam rá, majd ismét átadta, és a fülemhez kaptam, várva, hogy felvegye a hívott fél. A sokadik kicsengés után sem volt válasz,, majd mikor hangrögzítőre kapcsolt visszanyújtottam és megkértem, hogy tegye le.

~***~

Hazafelé indultunk. Anya, apa és én. A társaság csendje szinte megfájdította a fejem. Anya elől aludt, miközben apa vezetett, én egyedül, csendben, és semmit se látva foglaltam el az jobb oldalt. Az eddig betöltött hangzavarnak - amelyet a bátyám okozott - most nyoma sem volt.
A hosszú, unalmas perceket a zenehallgatással mentettem meg. Az autó hirtelen megállt, és kapásból akkor gondoltam, hogy hazaértünk. Zenéz elcsitítva, jobb kezemmel a kilincset kerestem, majd mikor megtaláltam, kinyitást követően óvatosan kiszálltam és becsuktam magam mögött az ajtót. Apa kiabálása és az autók dudálása üti meg a fülem.
- Malia! Szállj vissza, még nem értönk haza. - szólt oda miután becsukta az ajtaját. Értetlenül álltam és kerestem ismét a kilincset. Odajött hozzám apa, és segített beszállni az autóba.
- Mit művel magam idióta? Dugja vissza a lány fenekét a rohadt kocsiba és húzzanak! - kiabált mögöttünk az egyik sofőr.
- Hogy mer így beszélni a lányomról? Beteg! Vegye figyelembe! Idióta! - kiabált vissza a szülőm, majd beszállt az autóba és magában motyogott.
- Ne haragudj apa! Azt hittem hazaértünk. - hadartam sírástól nem messze járva.
- Semmi baj! Előfordul. - nyugtatott, majd ismét elindultunk, és ezúttal csak mikor apa mondta, hogy hazaértünk, akkor mertem kiszállni. Beteg... - visszhangzott a fejembe, egész úton hazafelé.
Apa felébresztette anyut, majd kisegítette az autóból, de anya ismét csak Scottot kereste.
- Malia légy szíves szólj Scottnak, hogy jöjjön ki segíteni, bepakolni. - utasított, de nem tudtam, mit tegyek, vagy mondjak.
Értetlenül álltam, apára várva, hogy mit mond.
- Allison! Szivem.. Scott nincs itthon, emlékszel?- kérdezte anyától.
- De láttam, hogy kinézett az ablakon és már biztos jön le segíteni.- ellenkezett.
- Allison, nem jön! Scott nincs itthon. - mondta már kicsit türelmetlenül.
- Hiszen ott áll a konyhaablakba. Miről beszélsz?- emelete fel kicsit a hangját anya.
- Allison fogd már fel! Scott már nincs! Meghalt! - akadt ki apa, mire anya elsírta magát. - Jaj, ne haragudj édes! Gyere ide!- váltott lágyabb hangra, de anya csak tovább sírt. Én ijedten álltam a kocsinak támaszkodva.
- Menjünk be!- utasította a szerető férfi feleségét, és hallottam lépteiknek távolodását.
Álltam és vártam, de nem jött vissza ki. Nem tudtam, pontosan hol vagyok, nem is sejtettem merre kellene elindulnom. Hátam mögött óvatos léptek ütik meg a fülem az apró szemes kavicson. Megfordultam és ijedten álltam kicsit tolatva.
- Ki az? - érdeklődtem megszeppenve.
- El, de jó, hogy látlak! - hallottam meg Nathan hangját, mire megnyugodtam és nagy sóhaj kíséretében mosolyra gördült a szám széle.
- Jaj, de jó, hogy te vagy az. Nagyon megijedtem.- nevettem.
Odajött és megölelt, de a gipsze megütötte a kezem.
- Oh! Bocsi.- távolodott el, miután észrevette.
- Semmi baj. - nevettem ismét.
- Te amúgy mit csinálsz itt kinn? - kérdezte.
- Apát vártam, mert egyedül nem igazán tudok bemenni, de anyut vitte be és még nem jött ki. - magyaráztam.
- Majd én bekísérlek. - ajánlotta fel, amit én egy mosoly kíséretében elfogadtam. Be is kísért a szobámba. Nagyon kedves volt tőle.
- Hallottam, hogy mi történt anyukáddal. - mondta mikor leültetett az ágyamra. - Hogy van? Vagy egyáltalán igaz?
- Nem igaz. Csak a média talál ki ilyen baromságokat. - egészítettem ki ismereteit, és egy sóhaj szökött ki az ajkaim közül.
 - De amúgy ő jól van, csak hiányzik neki Scott.
- Na és te?
- Nem is tudom. Hát, jól vagyok, de mégse. Hogy lehetnék, ha semmit se látok? Teljesen megváltozott az életem. Nathan...- szökött ki egy könnycsepp a szememből.
- Ne sírj! - ölelt magához. - Minden rendben lesz. - nyugtatott.
- Nathan ez annyira nehéz. Nem értheted. De tönkrement az életem. Soha többé nem látok. Azt sem tudom, így van-e értelme élni. - nyöszörögtem.
- El, ne mondj ilyet. Még viccnek is rossz. - vágott közbe.
- Nem értheted. Tudod mennyi minden változik meg? Tudod mennyi mindenből maradok ki? Tudod milyen rossz belegondolni, hogy talán soha nem láthatom a gyerekem felnőni, vagy az unokám? Ha egyáltalán lesz valaha is így. Nem kellenék senkinek... Csak egy púp vagyok mindenki hátán.- panaszoltam neki szipogásokkal szünetelve időnként.
- Malia, hidd el, minden rendben lesz. Ki ne szeretne egy ilyen gyönyörű, okos kedves, és törődő lánnyal lenni?- vágott bele a mondatomba ismét.
- Most te biztos rólam beszélsz? – eresztettem meg egy mosolyt.
- Nem, igazából telefonálok a barátnőmmel. – nevetett fel és végül én is. Annyira jó, hogy itt van nekem Nathan. Soha nem is kívánhatnék magamnak jobb barátot nála. Olyan sok törődést kaptam tőle életem során, hogy nem is tudnám felsorolni mindet.

~***~

*2 nappal később*

Reggel a csengőre ébredtem. Felkaptam a fejem és felülve, lábammal kerestem a papucsom, majd pár másodperc múlva már a puha, bolyhos belseje melegítette a lábam.
A napokban sokat gyakoroltam az egyedül tájékozódást. Megkerestem az ajtóm,– mivel szerencsémre egyenesen van lépcső – megfogtam a korlátot, és lementem óvatosan. Apa kicsit alakított a berendezésen, hogy otthonosabban tudjak mozogni. Egy vékony kis korlát vezet el a szobákba a falnál, így nem mentem neki semminek. Odamentem a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam.
- Szia Malia, Stella vagyok! Hogy vagy? – hallottam meg a régi barátnőm hangját, mikor teljesen kinyílott a kezem által a nyílászáró.

- Szia Stella. Köszi, jól vagyok. – adtam neki a választ, majd a kezemmel intettem, hogy jöjjön be. – Mi járatban? – érdeklődtem.
- Bementem a kórházba, de már nem voltál ott. A recepciós mondta, hogy elmentetek, így elkértem a címeteket. Persze ha nem probléma. – hadarta. – Aztán megjelent a doki, aki már régóta apa barátja, így megkért, hogy ha erre járok, hozzam el ezt.
- Micsodát?- kérdeztem, miután befejezte a mondatát.
- Azt írják, hogy vizsgálati eredmények. - olvasta fel.

- Jaj! – kiáltottam fel. – biztos megjött, hogy mi van a szememmel. –tapsoltam örömömbe.

- Ne haragudj, hogy ezzel fárasztalak, de felkísérnél apához? – kérdeztem, és ő beleegyezett.

Az irányt elmondva megtaláltuk a szobát, ahova tartottunk. Odakísért az ágyhoz, és segített leülni. Kezemmel lassan és óvatosan kerestem apa testét és végigtapintva a takarón, meg is találtam.

- Apa ébredj fel!- ébresztgettem a mellettem fekvő férfit.

- Mi az Malia? – suttogta a szemeit óvatosan fel-felnyitogatva,

- Megjött az eredmény a vizsgálatokról. – a mondat elhangzására, mintha hirtelen felfrissült volna, felült.

- Hol van? – kérdezte.

- Stellánál van. - ejtettem meg a választ.

Zörgésből arra következtettem, hogy apa felkelt, és a lap hangja izgatottságot keltett bennem. Pillangókkal a gyomromba ültem és vártam az eredmény elhangzására- Hosszú percek csendben teltek el. Csak a külső zajok zavarták meg ezt a nagy izgatott hangtalanságot.

Hatalmas sóhaj hagyta el a férfi szülőm száját, amire egyszerre az ijedtség vette át az izgatottság eddigi uralkodási helyét. Folytatódott a csend hatalma, és nem engedte fellépni a beszéd egyetlen formáját sem. Mintha egyedül lettem volna egy üres, sötét szobába. Anya szuszogása zökkentett ki ebből a hangtalan, magányos világból.

- Edward, te vagy az? – kérdezte rekedt hangon.

- Aludj csak Allison. – hallatszott ismét apa hangja, a hosszú szótlanság után.

- Gyertek, menjünk le a nappaliba. – suttogta, majd hallottam, ahogy megkezdték lábaik emelésének, majd letételének sorozatát.

- Apa. – szólaltam fel halkan. – Segítesz?

- Jaj, bocsi. Még nem igazán szoktam hozzá. – jött vissza majd segített lemenni.

Mikor leültünk, vártam, hogy apa elmondja végre az eredményt. Elkezdte felolvasni ami a lapon volt, amit egy kopogás zavart meg.

- Majd én kinyitom, maradjon csak. – szólt apához Stella, és ment is az ajtóhoz.

- Nathan! Szia. Hát te?- váltott kicsit elvékonyított hangra, miután felsírt a bejárati ajtó.

- Vihoz jöttem. Itthon van? – kérdezte Stellát.

- Itt vagyok a nappaliba. – kiabáltam oda, amire léptei közeledését követően becsukódott az ajtó.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, mikor éreztem, hogy két oldalt nehezedés süllyesztette meg a kanapét.

- Gondoltam, megkérdem, hogy vagy. – válaszolt.

- Megvagyok. Épp most kaptuk meg a vizsgálati eredményeket. – újságoltam neki.

- Amiből az derül ki hogy …? – kérdezte.

- Hogy megműthető-e. – fejeztem be a mondatát.

- És?

- Apa most olvassa. Tényleg mond már! – szólaltam oda hozzá, de válasz helyett , szótlanságot kaptam, amitől nem igazán örültem. – Na mi az már?

Apa kinyögte a választ, és amint befogadtam az információt, egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit egy mosoly követett.

◊ III. fejezet ◊

Előző részből:

- Úgy nézel ki, mint egy igazi titkárnő. – dicsért meg furcsán a bátyám. – Adok egy tanácsot. – jött hozzám közelebb és mutatta, hogy a fülembe akar súgni valamit. – Ne legyél titkárnő. Nem áll jól az okosság. – mondta végül hangosan, amire mindhárman elnevettük magunk, de én továbbra se vettem le a szemüveget.

Hirtelen Nathan ijedt hangját hallottam. A vezető szeme elé kaptam tekintetem, ahol csak egy erős, a szemüvegtől homályos fényt láttam. Nathan hirtelen balra kapta a kormányt és erős fékezésbe kezdett. Mi ijedtem ültünk a hátsó ülésen, mikor egy hangos kiabálás, hatalmas ütközés és csattanás szakította meg a külvilág felé közvetített állapotom.

◊ III. fejezet ◊

 

A nap ragyog, a madarak csiripelése üti meg a fülem. Kellemes ébredésre volt alkalmam. A zavartalan reggelt, semmi nem törte volna meg, kivéve az, hogy utolért a felismerés. Ijedten kiabáltam, hogy meghalljon valaki. Hatásosnak bizonyult, mert egy férfi futott be az ajtón.

- Minden rendben hölgyem? – szólt oda az ismeretlen.

- Nem. Nincs rendben. Miért van ez a szar a fejemen? – akadtam ki ismét.

- Nyugodjon meg. Inkább behívom az édesapját. – vette ki magát a beszélgetés alól és kiment.

Nem sokra rá ismét ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

- Apa te vagy az? – kaptam fel a fejem de, mindhiába hiszen nem láttam semmit. – Mond már el mi történt! – erősködtem.

Ránehezedett az ágyamra és megfogta a kezem.

- Malia, ez nagyon nehéz lesz, és nyugodtnak kell lenned, hogy mindent megérts. – ejtette ki lassan a szavakat.

- Oké, de mondd már! –emeltem fel a hangom.

- Malia. Ti nektek volt egy autóbalesetetek.

- Erre rájöttem. De mi történt Nathannel és Scottal? Hol van anya? –tettem fel a kérdéseket sorba. – És miért van ez a fejemen? – fogtam meg a kötést.

- Malia. Figyelj rám. Rajtad a bátyád szemüvege volt, és az ütközés során széttörött. A szilánkok pedig megsértették a szemhártyádat. Ezért van rajta a kötés. Ma fog kiderülni, hogy van-e valami komolyabb baj. – magyarázta.

- Szóval megvakultam?! – akadtam ki először.

- Nem fogok hazudni. Van rá esély, de akkor lehet megműthető. Még semmit sem tudunk. – nyugtatott.

- És mi van Nathannel?

- Neki eltörött a bal karja és agyrázkódása volt, de semmi komolyabb nem történt vele. – folytatta.

- És Scott? – kérdeztem sírást kerülgetve.

- Nyugodj meg kincsem. Most nagyon figyelj rám, és próbálj meg nyugodt maradni. Sajnos Scott… nem élte túl az ütközést. – nem hittem a szavaknak, amelyek az ajkai közül szöktek ki.

- Hogy mi? Ez nem igaz. Mondd, hogy nem igaz! – akadtam ki és a lélegzetvételem gyorsasága az egekbe szökött. – De mégis mi történt? És anya hol van?

- A másik sávból áttért a szembe jövő autó a tiétekbe, és ahogy Nathan próbált kitérni a másik kocsi belétek ment. Azaz autó egy építkezési vállalatnak vitt vasrudakat, és ezek okozták a bátyád halálát. – magyarázta lassan. Nehéz volt felfogni mind azt, amit mondott. Nem hittem a fülemnek és mintha egy pillanatra megdermedtem volna. Fel kellett dolgoznom a dolgokat, de egy ügy még tisztázatlan maradt. Anya.

- És anya hol van? – engedtem végre szabadon könnyeim, hiába fájt.

- Mi jöttünk mögöttetek nem sokkal, és mikor megláttuk mi történt rohantunk oda, de mikor meglátta a bátyád, sokkot kapott, elájult és még mindig nem tért magához.

- Uramisten!- döbbentem le a sok tragédia hallatán, és hirtelen nem tudtam felfogni mindent, amit mondott. Percekig szótlanul feküdtem és próbáltam mindent feldolgozni.

- Röviden én megvakultam, a bátyám meghalt, a legjobb barátom csontjai törtek szét és az anyám sokkos állapotban eszméletlen. És azzal a rohadékkal mi történt, aki tönkretette az életünket? – tértem át egy másik témára, mikor nagyjából felfogtam mi történt.

- Szemtanúk állítása szerint kiszállt szinte sértetlenül. Az autóját otthagyta, ezért tudták azonosítani, de még körözik.

- Nathan még itt van a kórházba? Beszélni szeretnék vele. – váltottam témát pár perc némaság után.

- Arról szó sem lehet. Az a senkiházi miatt történt, ami történt. Nem engedem a közeledbe. - ellenkezett egyszerre.

- Apa ez nem Nathan hibája, hanem azé a szemété, aki áttért a sávba. Kérlek, hadd beszéljek vele. – könyörögtem neki.

Hosszas csend utána adta meg magát.

- Rendben, de ha még egyszer bajod esik miatta, a lábát is eltöröm.- fenyegette meg apa rajtam keresztül.

- Ne aggódj, csak hadd beszéljek vele. – kérleltem tovább.

Nem mondott semmit, csak éreztem, hogy elemelkedett az ágyamról és halkultak léptei. Nem sokkal később már Nathan hangját hallottam meg az ajtóban.

- Nath! Itt vagy? – kiabáltam a hangforrás felé.

- Itt vagyok El. Semmi baj. – nehezedett hirtelen mellém és ölelt meg.

- Már tudom, miért mondtad, hogy sajnálod. Nem a te hibád. Ezért nem kell bocsánatot kérned. – adtam neki tudomásul.

- Elmondta neki? – bontakozott ki ölelésemből és gondolom ezt a kérdést apának címezte.

- Igen, mindent. – válaszolta.

- Hogy vagy?– beszélt ismét hozzám.

- Azt hiszem jobban, mint pár perccel ezelőtt, amikor megtudtam mi történt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Scott meghalt anya pedig eszméletlen.– sírtam el magam. – Már annyit sírtam ki kell cserélni ezt a kötést. – próbáltam oldani a hangulatot, mire Nath csak halkan nevetett egyet.

- Tényleg annyira sajnálom, ami történt. – ölelt ismét magához.

- Nem a te hibád. – öleltem neki vissza óvatosan nehogy fájjon a keze.

- Hogy van a szemed? – érdeklődött.

- Már nem fáj annyira, de még mindig nem tudjuk, hogy megvakultam-e. – adtam meg neki a választ és kibontakozott óvatosan az ölelésemből.

- Jut eszembe Stella is volt benn. – vágott közbe apa. – Érdeklődött, hogy vagy.

- Már elment?

- Azt hiszem, már elment. - mondta miután kinyílott az ajtó.

- Milyen jó, hogy mindannyian itt vannak. - szólalt meg egy ismeretlen hang.

- Ki van itt? – kérdeztem.

- Ő a doktor úr, Malia. Ő vizsgálja meg a szemed. – adta tudtomra apa.

- Pontosan. Ma viszünk vizsgálatokra, és levesszük a kötést, hogy megnézzük reagál-e a szemed akármire. – helyesbített.

- Ez jó, azt hiszem. – válaszoltam.

- Most fáj valamid? – érdeklődött.

- Nem, most semmi. Néha a szemem, de gondolom az most természetes. – adtam tudomására.

- Rendben, akkor behívok egy nővért, hogy kísérjen át a vizsgálatokhoz előkészített terembe.

Így is lett. A nővér bekísért egy terembe, lassan és óvatosan. Leültetett egy székre, majd hallottam zörgést, csipogást, matatást, mászkálást, de nem tudtam, hogy mi folyik itt.

A nővér szólt, hogy le fogja venni a kötést, szóval készüljek fel. Mögém állt, és éreztem, hogy lazít a kötésen, majd lassan elemeli a szemem elől. Hirtelen becsuktam a szemem. Féltem, hogy mi fog történni. A nővér utasítására lassan kinyitottam, de olyan volt, mintha semmi sem változott volna. Ugyanazt a sötét ürességet láttam, mint amikor be volt csukva a szemem. Ijedten mondtam el a nővérnek, hogy mit látok. Illetve mit nem látok. Majd odavezetett valamihez, amire rá kellett feküdnöm. Az utasításra csak felfelé tartottam a tekintetem és próbáltam keveset pislogni. Elég sokáig tartott, de szóltak, hogy végeztünk a vizsgálatokkal, és pár napon belül megtudjuk az eredményeket. Lesegített, ismét bekötözte a szemem, ezúttal egy másik kötéssel, majd visszavezetett a szobába, ahonnan jöttem. Apa és Nathan érdeklődve vártak, hogy elmondjam, megtudtam-e valamit. De nem tudtam nekik válaszolni.

- Meglátogathatom anyut? – kérdeztem az orvost mielőtt kiment volna.

- Hát sajnos, az anyja még nem tért magához, de átmehetnek pár percre. Szólok egy nővérnek, hogy kísérje át. – válaszolt.

- Nem szükséges. Majd mi átkísérjük. – ellenkezett Nathan, amibe apa is beleegyezett.

Bal oldalamon Nathen, jobb oldalon apa vezetett. Nem tartott sokáig az út, hiszen elmondásuk szerint pár szobával volt odébb. Beléptünk az ajtón és csak a gép egyenletes csipogását hallottam, anya lélegzése mellett. Odakísértek az ágyhoz, és leültettek egy székre közvetlen az ágy mellé. Megkerestem a kezét, majd megfogtam.

- Anya. Én vagyok az Malia. Ideje lenne felébredni, már régóta alszol. – mondtam a szavakat lassan, megint a sírás közeledtében. – Hiányzol anya. Kérlek, kelj fel. Szükségem van rád. – folytak ki ismét a könnyeim egymás után, lassan, és közben simogattam a kezét.

Pár perc csend után a kéz tulajdonosan megmozdult, és én izgatottan kaptam fel a fejem.

- Anya! Anya! Hallasz engem? Én vagy az Malia. – mondtam óvatosan.

- Malia…- nyöszörgött. – Scott te is itt vagy? – kérdezte rekedt hangon, de döbbenten figyeltem. Nem mertem semmit mondani, apára vártam.

- Allison, Edward vagyok. Emlékszel rám? – szólalt meg apa.

- Persze, emlékszem, de Scott jól van ugye? – hozta fel ismét a halott bátyám.

- Nem. Scott most nincs itt. Emlékszel mi történt? – kérdezte sírástól küszködve.

 - Igen, igen. Mentünk haza, amikor Maliaék… Uramisten! SCOTT! NEM! AZ ÉN KIS FIAM! – üvöltött fel hirtelen, mire ijedten kaptam el a kezem, és azonnal berontott valaki.

- Nyugodjon meg! Higgadtnak kell maradnia! – szólt hangosan anyához a doktor.

- LÁTNI AKAROM A FIAM! – sírt anyu.

- Nyugodjon meg, kérem! Emily adj neki 5mg seduxent. – szólt egy másik emberhez.

- Azonnal. – válaszolt a női hang.

- Ez mi?- kérdezte apa.

- Ez nyugtató. Kicsit lecsillapodik és visszajöhetnek, de most meg kell kérnem önöket, hogy menjenek ki. Nem szabadott volna felzaklatni, amikor felébred. – magyarázta az orvos, és utasítására apuék segítségével visszamentünk a szobába, ahol én voltam.

Mikor visszaértünk döbbenten ültem az ágyon.

- Apa, ugye anya jól lesz? – sírtam el magam.

- Persze kicsim, minden rendben lesz, csak még nem tudta feldolgozni, amit látott. – nyugtatott és odaült mellém.

- Azt hiszem, nekem mennem kellene. – szólalt meg hosszas hallgatás után Nathan.

- Ne, kérlek! Maradj itt. – mutattam az ágyamra, hogy üljön a másik oldalamra. Mikor megtette óvatosan odabújtam hozzá, és ismét zokogásba kezdtem. – Köszönöm, hogy te mindig itt vagy nekem. – mondtam nyöszörögve.

- Ugyan. Semmiség. – ölelt vissza, majd odahajolt a fülemhez.

- Szeretlek. – súgta halkan, hogy apa ne hallja meg, viszont én nem tudtam elhinni, amit mond.

- Tessék? – kérdeztem vissza hangosan. – Apa kimennél 1 percre. Szeretnék négyszemközt beszélni Nathannel. – az utasításra ki is ment, majd visszafordultam Nath felé.

- Hogy mi?- kérdeztem vissza – Ezt hogy érted?

- Hát hogy lehet ezt érteni? – kérdezett vissza.

- Nem tudom.- mondtam értetlenül.

Nem mondott semmit, pedig vártam a válaszra. Fogalmam sem volt mi történik. Azt hittem elment, de nem. Hirtelen ajkai az enyémre tapadtak, és először nem is fogtam fel, mit csinál, majd pár másodperc után egy gyors mozdulattal eltoltam magamtól.

- Nathan, te mit csinálsz? – kérdeztem egyszerre, várva a magyarázatot.

- Megcsókoltalak. – adta válaszként.

- Azt észrevettem. – eresztettem meg egy mosolyt, de hamar el is tűnt az arcomról. – De nem értem. Legjobb barátok vagyunk. Miért most? Miért így? – vontam kérdőre ismét.

- Sosem tűnt fel? – kérdezett vissza.

- Nem. – tettem egyértelművé a válaszom. - De, mégis mióta érzel így?

- Már magam sem tudom. – magyarázta. – Nem most óta, az biztos.

- Miért nem mondtad soha? – folytattam a kérdezősködést.

- Nem éreztem fontosnak, hogy tudd. – zárta le ennyivel. - Te mindig olyan magabiztos és népszerű voltál. Egy ilyen népszerűtlen sosem érdekelne téged. Te olyan gyönyörű vagy. Nem illek hozzád. – folytatta néhány másodperc gondolkodás után. – Mindig le akartalak nyűgözni. Mindent megtettem, hogy kedvelj, és tudd, bennem bármikor megbízhatsz, és számíthatsz rám.

- Nathan… te vagy az egyetlen, aki bármi történt, mindig mellettem állt. Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék. – utaltam ezzel a mondattal a szándékomra. – Én nagyon szeretlek. De nem vagyok szerelmes beléd. – folytattam.

- Na ezért gondoltam, hogy nem fontos, hogy tudd. - mozdult meg az ágy alattam. – Jobb, ha megyek. – hallottam lépteinek távolodását.

- Nathan várj!- szóltam utána. – Ugye nem leszel ezért kevésbé a barátom?

- Ne aggódj El. Én mindig itt leszek neked, ettől nem kell félned. – nyugtatott majd, visszajött, megölelt és mikor visszaöleltem nyomtam az arcára egy puszit. Ő is hasonlóképpen tett mire csak egy mosoly terült el az arcomon.

- Tényleg mennem kell. Anya már biztos aggódik.

- Stellát nem láttad az óta?

- Nem, nem láttam. Majd találkozunk. Szia. – köszönt el.

- Szia. – köszöntem én is el, majd hallottam, ahogy kimegy az ajtón.

~***~

Napok óta semmi sem változott. Minden reggel kellemesen ébredtem, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy vak vagyok. Talán már sose látom a napfelkeltét, vagy, ahogy az őzek legelnek a réten. A mókusok futkározását a parkban, az esőt, a felhőket, a barátaimat, a családomat, és az iskolát. Így az álmom, hogy híres divattervező leszek, mint anya, már nem válhat valóra. Volt időm gondolkodni az életemen. Így sok mindenről lemaradok. Talán sosem fogom látni a párom, ha lesznek gyerekeim, őket felnőni. Mindent megváltoztatott.

A nővér kikísért a büfébe, ahol vettem magamnak, egy szendvicset, a segítségével.

Mikor távoztam volna onnan, megállítottam a kísérőm, a TV hallatán, amit a büfés hölgy nézett.

- Legfrissebb híreink szerint, a híres divattervező Allison Tate, utolsó kollekciója került bemutatásra péntek este. Ugyanis az aznap történt tragédiák – a lánya megvakulása, és fia halála – annyira megviselte, hogy kórházba került, és valószínűleg nem bírja feldolgozni a történteket, így elmegyógyintézetbe küldik. A kórház nem szándékozott nyilatkozni, mert elmondásuk szerint a betegekről nem adhatnak ki információt. Részleteket és fotókat a www. londontv.com webcímen megtalálják. És most időjárás jelentés következik… - hallom megdöbbentve, az eddig általam még nem ismert tényeket a nő ajkai közül, és nem tudtam elhinni, amit mondott.

Remélem tetszett! :)
A héten hozom a következő részt, addig is nézzétek meg ennek a lánynak a blogját is! :)
Fantasztikus! Nem fogjátok megbánni! :)