◊ VII. fejezet ◊

Előző részből:

A takarót elemelték rólam, majd nagy súly nehezedett az ágyra, végül ismét melegített – immáron kettőnket – a takaró.

- Nem gond? – kérdezte miután bebújt mellém.

 - Nem. – mosolyodtam el.

A következő pillanatban már szorosan hozzám bújt, kezét áttette a derekamon. Szorosan átölelve, és melegítve testünket aludtam el ismét a fiú társaságában.    

◊ VII. fejezet ◊

Reggel Raphy keltett a megszokott módon, az arcom nyalogatva - amit persze nem bántam, hiszen nagyon édes. Az ölelő kezek még mindig a derekamon pihentek, és egyenletes, halk szuszogás csiklandozta a nyakamat, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam. Teste melege csak úgy áramlott a takaró alatt felém. Már nem fáztam. Ahogy éjjel sem, mikor hozzám bújt. Nem távolodtam el tőle, sőt még közelebb bújtam hozzá, vigyázva nehogy felébresszem.

- Még fázol? - szólalt fel hirtelen, és erősített szorításán, de csak kellő mértékkel.

- Nem, csak nem tudok visszaaludni. - válaszoltam. - Felébresztettelek?

- Nem. Már egy ideje ébren vagyok. - bújt ismét közelebb, így lélegzetvételét már az arcomon éreztem.  - Fel akarsz kelni? - érdeklődött pár másodperc csend után.

- Olyan jó meleg van itt bent. - mocorogtam kicsit. - De muszáj lenne már kimennem wc-re. - sóhajtottam. - Mennyi az idő?- kérdeztem végül.

Engedett szorításán, és kicsit eltávolodva - gondolom - odanyúlt az éjjeli szekrényéhez a telefonjáért, és utána nézett a kérdezett információnak.

- 8 óra múlt. Kikísérlek, gyere. – válaszolt, majd szükségletem figyelembe véve, kimászott az eddig meleget nyújtó ágyból, és felsegített engem is.
- Addig kiengeded Raphyt kicsit az udvarra, míg benn vagyok? – állítottam meg egy pillanatra.
- Persze.
Elkísért a fürdőszobába, és miután megtette, amit kértem, kutyámmal kapcsolatban, ő kinn várt az ajtó előtt. Elvégezve dolgom, el is indultam a csap felé, és utána a megszokott irányba az ajtó felé. Végig tapogatva és óvatosan mentem.  Be kell valljam ez az elején meglehetősen bosszantó volt. Most már rutinosan jönnek belőlem a mozdulatok, egymást követve. Kopogtam az ajtón jelezve, hogy kimegyek és álljon félre, mielőtt neki vágom a nyílászárót. Így is tett, majd mikor átléptem a küszöböt, az eddig a hideg járólaptól fagyoskodó lábam, most puha, meleg szőnyegbe emeltem át.  Megfogta a karom, és a derekam, ezzel segítve a további közlekedést az ágy felé, majd ismét leültetett oda. Ő is hasonlóképpen tett, és pár perces csend ült be közénk, amit végül ő tört meg.
- Tudod nagyon hiányoztál, és örülök, hogy nálunk tudtál aludni legalább a hétvégén. – ölelt hirtelen magához.
- Ó, Nathan. Te is hiányoztál. – szorítottam kicsit magamhoz. – De tudod, hogy ez nem fog így menni. – bontakoztam ki az öleléséből.
- De azt mondtad, megpróbálhatjuk így. - emelte kicsit fel a hangját.
- Tudom, és ebbe a 2 hónapban nagyon igyekeztem, de így hogy alig találkozunk… Így nem mehet Nathan. Sajnálom. – hajtottam le a fejem.
- Nem Malia! Annyit vártam rád. Annyit küzdöttem érted. Nem hagyhatom, hogy ennek csak úgy itt vége legyen! – emelte fel a hangját mire megijedtem.
- Nathan ne kiabálj. – csitítottam.
- Még jó, hogy kiabálok! Hát nem veszed észre Malia? Senkid nincs rajtam kívül! Apád dolgozik és sosincs veled, anyád megbolondult és a barátaid sem érdekled! Én itt vagyok! Miért nem vagyok neked elég jó ha? – ordítozott, és felállt az ágyról.
- Hogy mondhatsz ilyeneket?- küzdöttem a könnyeimmel. – Azt hittem megértesz.
- Eddig megértettelek, de most már nekem is elég! Szerintem túl sokat vártam erre. – folytatta, és hirtelen vállaimon éreztem erős karjainak lökését, majd ágyra zuhantam háttal, mire ő fölém mászott. Kezeimmel próbáltam tenni ellene és ellökni, de túl erős volt.
- Nath mit csinálsz? – szipogtam, mikor kezeimet fejem felé fogta és elkezdte csókolgatni a nyakam.
- Azt, amit megérdemlek. – majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta rólam a felsőm, és én ijedten kaptam magam elé.
- Fejezd be! – kiabáltam én is , de nem hagyta abba.
Észbe se kaptam és már a nadrágom ráncigálta le, mire felültem és ellenkeztem, ahogy tudtam, de ismét csak hátralökött.
- Nathan elég!- ordítottam és egy határozott mozdulattal lendítettem lábamon, és a legérzékenyebb helyén találtam el. Mikor hallottam, ahogy nyöszörög gyorsan felugrottam, takaróval magam előtt, és elindultam az ajtó felé lassan. Legszívesebben futottam volna, amilyen gyorsan tudok, de erre nem volt lehetőség.
- Várj Malia! – kiabált utánam még mindig érezve hangjában a fájdalmat.
- Raphy! – szóltam a kutyámnak, de ő nem jelzett vissza, és már időm se volt reagálni, mert az eddig tökeit fájlaló fiú, most elkapta a karom.
- Ne haragudj. – váltott ismét kedves hangnemre. – Nem tudom mi ütött belém. Sajnálom. – de én csak elkaptam a kezem az övé közül.
- Én tudom. Megőrültél. Nathan, hogy tehetted ezt? – engedtem ismét útnak könnyeim, és a kezemben lévő ágyneművel takartam majdnem meztelen testem.
- Nem tudom. Sajnálom. – bánta meg az előző tetteit, de nem tudtam, hogy komolyan, vagy ez csak valami trükk.
- Kár volt eljönnöm. Hiányoztál, de már bánom. Visszamegyek a kollégiumba. – jelentettem ki, mire kutyám is megjelent és erősen morgott az előttem álló fiúra.
- Megértem…- eresztett el egy sóhajt. – Tényleg nagyon sajnálom. – ismételte folyamatosan ugyanazt.
- Légy szíves menj ki a szobából, összepakolom a holmim. – utasítottam szipogva.
- Segítek! – jelentette ki.
- Nem. Menj el. – vágtam rá. – Egyedül akarok lenni. – azzal a lendülettel ismét már a puha, meleg szőnyeg simogatta meztelen lábam.
 

***

Estére készülődve kerestem a megfelelő ruhát. Danielle már rám várt. Hogy ő miért volt itt? Mert nincsenek szülei.. Árvaházban nevelkedett és ők finanszírozzák neki az iskolát, sokféle kedvezménnyel emiatt. Ezt én is csak ma, szenteste délelőtt tudtam meg. Végül, egy lenge, krémszínű, térd fölé érő, enyhén „V” kivágású szoknya mellett döntöttem.
Raphy türelmetlenül várt az ajtóba Danielle oldalán - Mollyval együtt. Felkaptam a tökéletes cipőt és elindultam lefelé az aulába.

Az asztalokhoz kísértek minket és mindenféle süteményt kötelezően meg kellett kóstolnunk. Mind nagyon finom volt, ennek következtében pirulásig dicsérgettük Bettyt az ápolónőt, akinek – mint kiderült – a sütés a szenvedélye. Hirtelen egy kellemes hangú nevetésre lettem figyelmes, ami nem másé volt, mint Harryé. A szívem hirtelen heves dobogásba kezdett, amit nem igazán tudtam mire vélni. Danielle is észrevette őt, mivel el kezdte szokásos áradozását róla.

- Alig várom a randinkat!- újságolta el a fejleményeket.

- Elhívott randira?- lepődtem meg.

- Igen! – ujjongott. A reményeim ettől a perctől kezdve elszálltak…

- Nahát! Ennek örülök. – próbáltam leplezni érzéseim, és megöleltem a lányt.

- Köszi. Megyek, gyorsan rágyújtok egyet. – jelentette ki úti célját. – Max itt vagy? – szólt a hangforrások felé.

- Itt vagyok, menjünk cigizni? – szólt vissza egyszerre a kísérő, mire Danielle egy bólintással jelezte szándékát.
- Te is cigizel? – szólalt hirtelen meg mellettem a nemrég még amott nevetgélő Harry.

- Nem. Én teljesen irtózom tőle. – jelentettem ki egyszerre.

- Helyes. Kár hogy Danielle nem tudott még leszokni… tönkreteszi magát vele.

- Mármint a cigivel? – kérdeztem vissza.

- Nem arra gondolok…

- Hát? – lepődtem meg.

- Gyere, a teraszon elmesélem. – azzal megfogta az alkarom és vezetett ki a teraszra, Raphyt, és Trixyt odabent hagyva a többi kutyával.

Ahogy kinyílt az ajtó, hirtelen megcsapott a tél okozta hideg, és ellepték az arcom a hópelyhek.

- Várj csak! Biztosan fázol. – állított meg, és egy pokrócot terített a hátamra, amit az ajtó melletti egyik székről emelt le – azt hiszem.

- Szóval miről van szó? Megijesztesz… - váltottam hirtelen vissza az előző témára.

- Ezek szerinte nem mondta el neked… - mondta halkan. – Sajnos, ő függő… - jelentette ki.

- Mármint...? – nem értettem mire gondol.

- Danielle drogozott.. és szerintem még nem tudta letenni. - adta tudomásomra, mire én lepődöttségembe azt sem tudtam, mit mondjak.

- Mióta? Én erről nem tudtam.

- 3 éve. Az évnyitó partin mondta el nekem, mikor be volt tépve. Mindenki azt hitte csak részeg, szerencsére.. próbálok neki segíteni, de hallani sem akar róla. De ígérd meg kérlek, hogy ez titok marad! Egyszerre kirúgnák, ha megtudná a tanári kar. – kötötte a lelkemre.

- Egyértelmű. Szóval ezért hívtad el randira? Hogy segíts rajta? – tettem fel a kérdést.

Nyelt egyet, és csak pár másodperc után szólalt meg.

- Szóval elmondta, hogy elhívtam randira... hát igazából ezért, hátha így kicsit hallgat rám, és tudok neki segíteni. – vallotta be.

- Ugye tudod, hogy ő totál beléd van zúgva?

- Igen tudom… Ezért bánom, hogy én csak emiatt a szándék miatt hívtam randira.

- És akkor mit tervezel? Összejössz vele, csak azért, hogy leszoktasd? Ez elég kicseszés vele szembe. Nem akarom, hogy megbántsd.

- Nincs szándékomba megbántani, de máshogy nem tudok rajta segíteni.

- Ez nem megoldás. Mit gondolsz? Ha majd vége lesz, nem fog vissza esni az elutasítás miatt? Ez nem fair vele szembe! – támadtam le, amit meg is bántam. – Ne haragudj! Nem akartalak egyszerre letámadni, de mégis csak a barátnőmről van szó, és szeretném megvédeni, főleg most, hogy tudom ezt…

- Megértem, semmi gond. Igazad van. Le kell mondanom a randit, tényleg nem fair így.

- Akarsz egyáltalán tőle valamit, ezen kívül?

- Kedves lány, meg minden… de…

- Ne is folytasd, értem én. – szakítottam félbe. – Akkor viszont vagy lemondod a randit és azzal bántod meg, miután megint reménytelen lebeszélni róla, vagy nem mondod le, viszont úgy alakítod, hogy a végére ne akarjon már tőled semmit…nem azt mondom hogy bántsd meg.. csak kicsit kiábrándíthatnád magadból. Azt könnyebben kiheveri egy lány, hidd el. - oktattam ki.

- Igen is főnök! – jelentette ki, mire megeresztettem egy halk kuncogást, mire ő is felnevetett. – Amúgy még nem is kérdeztem. Hogy-hogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy a barátodnál töltöd a karácsonyt? – váltott hirtelen témát, mire lefagyott a mosoly az arcomról.

- Igen úgy volt, csak hát… nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem.

- Miért, mi történt? – kérdezte lepődötten.

- Hosszú. Inkább beszéljünk másról. – próbáltam terelni a témát.

- De ugye nem bántott? – csillant fel szemébe az aggódás jele.

- Nyugi. – küldtem felé egy alig észrevehető mosolyt. Bár tudtam, úgysem látja. Sokkal könnyebb lenne minden, ha nem ebbe a helyzetbe lennénk… nem tudom mivel érdemeltem ezt ki. Folyton elgondolkozom, vajon kinek árthattam, hogy ezt kaptam. Nem értem…

Az este hátralevő részét ugyanitt, együtt, ugyanolyan jó hangulatban töltöttük el Nagyon megkedveltem annak ellenére, hogy nem szabadna. Danielle belé van zúgva, nem tehetem ezt vele. De nem tehettem ellene semmit, akaratlanul kedvelem, de reménytelen az egész.

- Szóval… akkor most mi a helyzet veled és a barátoddal? – kérdezett rá a hosszas beszélgetés után.

- Már nem a barátom. – adtam végül tudomására.

- Ó.. sajnálom. – nyögte ki pár másodperc szótlanság után.

- Én nem. – vallottam be az igazságot. – Valahogy nem ment. Nagyon távol voltunk, és ritkán tudtunk találkozni. Meg az az igazság, hogy szerettem, de mint a legjobb barátom. Így meg nem lenne értelme erőltetni, úgy gondolom…- kezdtem bele a mondandómba.

- Teljesen érthető. – értett vele egyet.

Pár perc szótlanság után közelebb lépett hozzám, amit nem igazán tudtam mire vélni. Kezét éreztem a pléden a felkaromnál, amit simogató mozdulatokkal kísértek.

- Mi-mit csinálsz? – kérdeztem akadozott hanggal a lepődöttségtől, de nem húzódzkodtam el. Érintése felmelegített, és pillangók hada indult csapkodásnak gyomromban.

- Baj? – távolodott el pár lépést hátra.

- Hát… Danielle… - próbáltam megmagyarázni ezzel a gondolataim, bár elég gyérnek hangzott.

- Igazad van, sajnálom. – kért bocsánatot.

- Ne butáskodj. – eresztettem meg egy mosolyt látatlanba.

- Nagyon megkedveltelek Malia. – adta hirtelen tudtomra, mire nagyon nyeltem.

- M-mármint? – reméltem, hogy nem arra gondol, amire én.

- Hát, nagyon kedvellek. – ismételte meg magát pár másodperccel később,ezzel arra utalva, hogy nem igazán tudja máshogy kifejezni gondolatait, mire csak mindketten megeresztettünk egy apró mosolyt. Csend ült le közénk. Vártam mond-e valamit, de néhány néma pillanat után, kezeinek simogató érintését éreztem immáron az alkaromon, ami lassan vándorolt felfelé. Légvételem száma gyarapodott, de a keze még mindig haladt fel. Szótlanul vártam mi lesz belőle, egészem addig míg az arcomon megállt. Hüvelykujjával kezdte végigsimítani, s én csak lecsuktam a szemem. Megrémültem, és vártam. Vártam, de nem tudtam mire. Arcomon éreztem ütemtelen légzését, majd egy finom csókot lehet rá. Egy sóhaj volt az önkéntelen reakcióm, de nem tágított a közelemből. Odébb pásztázott ujjával egészed addig, míg alsó ajkamra nem tévedt. A hó még mindig szállingózott, immár nedvessé téve eddig fürtökbe csavart hajam.

- Harry… - nyögtem akaratlan nevét, mikor nyakamon éreztem légvételét, s apró csókot lehelt oda. Kirázott a hideg, közben szívem ütemtelenül verte mellkasom.

- Malia! – hallottam hirtelen Danielle hangját, s gyorsan elugrottam a fiú közeléből, annak ellenére, hogy úgysem látna minket, de ez olyan ösztönösen jött.

- Malia, hol vagy? – hallatszott ismét.

- A teraszon. – szóltam neki oda látatlan, és nem sokkal később meg is jelent tőlem nem messze.

- Na végre! Ajándékozás van. Alig várom, hogy Harry megkapja az ajándékát, amit én adok neki. – ujjongott mit sem sejtve, hogy az említett személy épp itt áll mellettem. Aki éppen az előbb próbált… megcsókolni… engem. Nem igazán vagyok róla megbizonyosodva, és nem akarom magam hamis reményekkel áltatni. Miről beszélek? Milyen remények? Malia Violet Tate fejezd be!

- Malia! Figyelsz te rám egyáltalán? – kiabált rám hirtelen.

- Ne haragudj kérlek… elgondolkodtam. – sajnálkoztam egyszerre barátnőmnek.

- Én akkor szoktam ilyen lenni, mikor Harry jár a fejembe. – álmodozott el ismét, mivel vagy percekig meg sem szólalt.

Semmit sem szólva, a mellettem álló fiú arcát megkeresve, adtam rá egy halk puszit, hogy Dani ne hallja meg, majd elindultam az aulába, barátnőmmel karöltve.