◊ I. fejezet ◊

 ◊ I. fejezet ◊

▲ Malia ▲

Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, amelyik megváltoztatta az életem. Ami miatt most itt vagyok, az esküvőmön, Vele.
- Malia Violet Tate. Akarod e hites férjedül az itt megjelent férfit. Hű társa leszel, jóban, rosszban, gazdaságban, szegénységben, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ? – zökkentett ki a pap a gondolataimból.
Ránéztem a szerelmemre, és szemébe nézve, arcomon mosoly terült el.
- Igen. Akarom.

~***~

- Malia! Gyere már! Elkésel az iskolából!- üvöltött fel anya az ajtóból. Gyorsan befejeztem a sminkemet, és lesétáltam a kocsihoz. – A táskád hol van?

- Scott! A táskám benn maradt a nappaliba. Idehoznád? – kiabáltam ki a kocsi ablakán a bátyámnak.

- Van neked is lábad. – válaszolt flegmán, és beült a kocsiba.

- Nehezedre esett volna, visszamenni 2 lépést? – fordultam felé.

- Ne kezdjétek már megint! – mordult ránk anya.

Egy szót sem szólva, visszamentem a táskámért, és indulhattunk is az első tanítási napra.

Egész úton izgultam, hogy milyen lesz az első napom a St. Martins divatiskolában. Biztos rengeteg olyan lány lesz ott, mint én. Szép, magabiztos, és természetesen remek ízléssel rendelkeznek majd. Mivel anyu London egyik legnagyobb divattervezője volt, könnyebb volt a bejutás. „Lemerném fogadni, hogy olyan tehetséges és gyönyörű, mint az anyja” – hallottam vissza aputól, az után, hogy megtörtént a jelentkezés. És ott voltunk, a híres St. Martins iskola kapuja előtt, immár nem csak nézőként, hanem diákként.

- Aztán ügyes legyél kicsim. – nyomott gyorsan egy puszit anya az arcomra.

- Ne aggódj! Minden remekül fog menni.

Jól sejtettem. Rengeteg lány volt ott. De volt pár nem odavaló is. Miután anyuék elmentek, gyorsan átpillantottam a szomszéd suli kapujához is. Olvastam a neten, hogy a St. Martins melletti iskolába, sok fiú jár. Gondolom valami fiúiskola. Az nem nagyon érdekelt, csak a diákok. Odasétáltam a kapuhoz, és akit megláttam elsőnek, odaléptem hozzá, mintha eltévedtem volna.

- Szia. Ne haragudj. Ez az St. Martins?

Mikor megfordult a szőke haj helyett, már a viselőjét láttam. Egy irtó helyes srác. Pont jót fogtam ki.

- Szia. – mosolygott. – Azt hiszem a szomszéd sulit keresed. – mutatott az intézmény felé, ahonnét jöttem. – Amúgy Josh vagyok. – nyújtotta a kezét.

- Malia. – nyújtottam felé a kezem, de ahelyett, hogy csak megrázta volna, egy gyengéd csókot lehet a kézfejemre. Egyszerre el is pirultam.

- Gyönyörű név. Új vagy itt?

- Igen. Ez az első évem, és nagyon várom. – adtam gyorsan a választ, majd hirtelen egy kezet éreztem a vállamon és megfordultam.

- Szia Vi.

- Szia Nath. Istenem, de régen láttalak, pedig szomszédok vagyunk. – nevetve ugrottam a legjobb barátom nyakába.

- Mit keresel itt? A Martins ott van. – mutatott arra, amerre az előtt Josh.

- Pasivadászat. – súgtam oda neki nevetve, hogy Josh ne hallja meg.

- Siess, mert elkésel. – súgta vissza kacsintva, majd elment.

- Én nekem mennem kell. Már így is szerintem késésben vagyok. – fordultam vissza a szőke fiú felé.

- Értem. Menj csak, nehogy megharagudjon a barátod. – biccentett arra, amerre Nathan ment az előbb.

- Ő nem a barátom. – tűrtem hátra egy tincset a fülem mögé.

- Oh. Ez esetben később még összefuthatnánk. –mosolyodott el.

- Jól hangzik.

- Akkor szia. – indult meg a suli felé, és intett.

- Szia. – köszöntem el én is, és miután elfordult, nagy lendülettel siettem a suli kapui felé.

***

Ahogy reméltem, remekül telt el a nap. Nagyon sok mindenkit megismertem. Köztük Stellát is, akit nagyon megkedveltem. Az egész nap abból állt, hogy körbevezettek a suliban az évnyitó után. Aztán megmutatták a mi termünket, megkaptuk a könyveket, az egyenruhát és az órarendet közben megismerkedhettük az osztálytársakkal, és az osztályfőnökkel, Kate Nelsonnal. Stella is ebbe az osztályba járt. Már most tudom, hogy ő lesz a legjobb barátnőm. Nagyon hasonlítunk. Miután hazaértem, egyszerre a szobámba mentem, és bekapcsoltam a laptopom. Nath pont fent volt facebookon, így megbeszéltem vele, hogy ma 4 kor, jöjjön át. Aztán gyorsan bejelölgettem egy-két osztálytársamat, akik hamar vissza is jelöltek. Gyorsan felvettem valami kényelmeset, ami mégis jól néz ki, és vártam Nathet.

***

Nath, soha nem használta a bejárati ajtót. Szokás szerint, az ablakomon kopogott be. Már anyuék is megszokták, ezért, hogy könnyebb legyen, egy létra vezet fel, az ablakom előtti tetőrészre. Elhúztam a krémszínű függönyt, és barátomra mosolyogva, kinyitottam az ablakot.

- Merre megyünk? – kérdezte, miközben bemászott.

- Lemehetnénk a parkba. – adtam a választ. Sok szép emlék fűz oda.

- A tóhoz is kimegyünk? – mosolygott rám.

- Felőlem. De akkor várj, úgy kell felöltöznöm. – intettem, hogy üljön le, és rohantam a fürdőbe, felvenni a fürdőruhát.

Mikor végeztem, anyunak lekiáltottam a lépcsőről.

- Elmentünk a parkba Nathtel.

- Rendben, de ne legyetek el sokáig.

És gyorsan távoztunk is az ablak felé.

***

A park nem volt messze. Gyalog körülbelül 10 perc. London az esőről híres. De most nagyon jó idő volt. Útközben Nath fizetett nekem egy fagyit. Meg sem kérdezte, milyet kérek, mert tudja, hogy a citromos a kedvencem. A parkban megkerestünk a szokásos fűzfát, amire mindig felmászunk. Egy hintát is kötöttünk hozzá, ott szoktunk hülyéskedni. A fa ágain ülve, néztük az eget és beszélgettünk, miközben gumicukrot ettünk.

- Na és miért pont Josh? – kérdezte.

- Nem tudom. Ő volt a legközelebb hozzám. De nagyon helyes, és kedvesnek tűnik.

- Tűnik. Amúgy meg egy féreg. Szerintem. – adta az őszinte véleményt. Mint mindig.

- Mennyire ismered? – kérdeztem.

- Annyira, nem, de amiket hallottam róla, épp elég ahhoz, hogy tudjam, hogy csak a szexre kellenél neki, mint minden másik lány, akit eddig megkapott.

- Nem biztos. Nagyon kedves volt velem.

- Az csak egy dolog. Felőlem próbáld meg vele, de, ha olyat akar, amit te nem, és bántani mer, saját kezemmel tépem szét.  – mondta először komolyan, majd mindketten elnevettük magunk.

Mikor elfogyott a gumicukor lemásztunk a fáról, és közös megegyezés alapján, elindultunk a tó felé. 5 percre volt csak, így hamar leértünk. Igazából, szerintem nem is nagyon tudtak erről a tóról, mert az erdőben volt, jól eltakarva. Tavaly nyáron fedeztük fel, azóta sokszor lejárunk egyet fürdeni, amikor jó idő van.

Megálltunk előtte, egymásra néztünk, és versenybe kezdtünk, hogy ki ér be előbb oda. Gyorsan lekapkodtuk a felesleges ruhákat, és rohantunk. Általában Nath gyorsabb, de most nekem, hamarabb sikerült beleugranom a vízbe. Hangos csobbanással értem bele, és pár másodpercig a víz alatt voltam, majd felúsztam a felszínre, de Nathet sehol nem láttam. Körbe néztem a vízben is, de semmi. Kicsit aggódni kezdtem.

▲ Nathan ▲

 Megláttam Vi vékony lábait, a víz alatt, ahogy próbál fenn maradni a felszínen. Még én tanítottam itt meg úszni, tavaly nyáron, amikor rátaláltunk a tóra. Azóta, nagyon sokat járunk ide. Elkezdett körbe forogni, majd megállt. Kapva az alkalmon csendben felmentem a vízfelszínre, mögé, hogy ne lásson meg. Majd felkiáltottam:

- Mély levegő! – és azzal a mozdulattal lerántottam a víz alá.

Mikor elengedtem a víz alatt megfordult. Hosszú, szőke haja, kibomlott és most még szebb volt. Mivel az arcát felfújta levegővel, nagyon aranyosan nézett ki, és nevetnem kellett. Közben ő is elnevette magát, ezért levegőhiány miatt, visszaúsztunk a felszínre.

- Min nevetsz? – kérdezte, még mindig nevetve, mikor felértünk.

- Semmin. – mosolyogtam.

- Egy verseny a tó másik végéig? – kérdezte, és nem is válaszolva lebuktam ismét a víz alá.

Úsztam előre, és közben visszanéztem, hogy lássam mennyire hagytam le, de nem sokkal. Utolérte a mestert. Miközben elhaladt mellettem, integetett és úszott tovább. Mindketten felmentünk levegőért, és ismét a víz alatt voltunk. Mikor már nagyon lehagyott megállt, és bevárt. Nem mentünk tovább csak úsztunk körbe-körbe, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mikor fél méterre se voltunk egymástól megálltunk. Gyönyörű szemeivel találtam magam szemben. Akaratlanul beleszerettem. De ő ezt nem tudja. Ahogy senki más sem. Tudtam, hogy ha most, vagy bármikor, amikor ilyen közel kerülünk egymáshoz, megcsókolom, akkor azzal vége lenne a barátságunknak. Mivel ő nem érez irántam semmit.

Már elég sok ideje voltunk lenn, így fel mentünk, levegőért, de már nem mentünk vissza.

Kezdett sötétedni. Talán 6 óra lehetett.

- Lassan menni kéne. – szólalt meg hirtelen.

- Verseny visszafelé? – kérdeztem most én, és nem is adva választ nevetve elindult.

A partra érve, gyorsan kimásztunk, felvettük a ruhánkat, és 7- kor már otthon is voltunk.