◊ III. fejezet ◊

Előző részből:

- Úgy nézel ki, mint egy igazi titkárnő. – dicsért meg furcsán a bátyám. – Adok egy tanácsot. – jött hozzám közelebb és mutatta, hogy a fülembe akar súgni valamit. – Ne legyél titkárnő. Nem áll jól az okosság. – mondta végül hangosan, amire mindhárman elnevettük magunk, de én továbbra se vettem le a szemüveget.

Hirtelen Nathan ijedt hangját hallottam. A vezető szeme elé kaptam tekintetem, ahol csak egy erős, a szemüvegtől homályos fényt láttam. Nathan hirtelen balra kapta a kormányt és erős fékezésbe kezdett. Mi ijedtem ültünk a hátsó ülésen, mikor egy hangos kiabálás, hatalmas ütközés és csattanás szakította meg a külvilág felé közvetített állapotom.

◊ III. fejezet ◊

 

A nap ragyog, a madarak csiripelése üti meg a fülem. Kellemes ébredésre volt alkalmam. A zavartalan reggelt, semmi nem törte volna meg, kivéve az, hogy utolért a felismerés. Ijedten kiabáltam, hogy meghalljon valaki. Hatásosnak bizonyult, mert egy férfi futott be az ajtón.

- Minden rendben hölgyem? – szólt oda az ismeretlen.

- Nem. Nincs rendben. Miért van ez a szar a fejemen? – akadtam ki ismét.

- Nyugodjon meg. Inkább behívom az édesapját. – vette ki magát a beszélgetés alól és kiment.

Nem sokra rá ismét ajtócsapódás zavarta meg a csöndet.

- Apa te vagy az? – kaptam fel a fejem de, mindhiába hiszen nem láttam semmit. – Mond már el mi történt! – erősködtem.

Ránehezedett az ágyamra és megfogta a kezem.

- Malia, ez nagyon nehéz lesz, és nyugodtnak kell lenned, hogy mindent megérts. – ejtette ki lassan a szavakat.

- Oké, de mondd már! –emeltem fel a hangom.

- Malia. Ti nektek volt egy autóbalesetetek.

- Erre rájöttem. De mi történt Nathannel és Scottal? Hol van anya? –tettem fel a kérdéseket sorba. – És miért van ez a fejemen? – fogtam meg a kötést.

- Malia. Figyelj rám. Rajtad a bátyád szemüvege volt, és az ütközés során széttörött. A szilánkok pedig megsértették a szemhártyádat. Ezért van rajta a kötés. Ma fog kiderülni, hogy van-e valami komolyabb baj. – magyarázta.

- Szóval megvakultam?! – akadtam ki először.

- Nem fogok hazudni. Van rá esély, de akkor lehet megműthető. Még semmit sem tudunk. – nyugtatott.

- És mi van Nathannel?

- Neki eltörött a bal karja és agyrázkódása volt, de semmi komolyabb nem történt vele. – folytatta.

- És Scott? – kérdeztem sírást kerülgetve.

- Nyugodj meg kincsem. Most nagyon figyelj rám, és próbálj meg nyugodt maradni. Sajnos Scott… nem élte túl az ütközést. – nem hittem a szavaknak, amelyek az ajkai közül szöktek ki.

- Hogy mi? Ez nem igaz. Mondd, hogy nem igaz! – akadtam ki és a lélegzetvételem gyorsasága az egekbe szökött. – De mégis mi történt? És anya hol van?

- A másik sávból áttért a szembe jövő autó a tiétekbe, és ahogy Nathan próbált kitérni a másik kocsi belétek ment. Azaz autó egy építkezési vállalatnak vitt vasrudakat, és ezek okozták a bátyád halálát. – magyarázta lassan. Nehéz volt felfogni mind azt, amit mondott. Nem hittem a fülemnek és mintha egy pillanatra megdermedtem volna. Fel kellett dolgoznom a dolgokat, de egy ügy még tisztázatlan maradt. Anya.

- És anya hol van? – engedtem végre szabadon könnyeim, hiába fájt.

- Mi jöttünk mögöttetek nem sokkal, és mikor megláttuk mi történt rohantunk oda, de mikor meglátta a bátyád, sokkot kapott, elájult és még mindig nem tért magához.

- Uramisten!- döbbentem le a sok tragédia hallatán, és hirtelen nem tudtam felfogni mindent, amit mondott. Percekig szótlanul feküdtem és próbáltam mindent feldolgozni.

- Röviden én megvakultam, a bátyám meghalt, a legjobb barátom csontjai törtek szét és az anyám sokkos állapotban eszméletlen. És azzal a rohadékkal mi történt, aki tönkretette az életünket? – tértem át egy másik témára, mikor nagyjából felfogtam mi történt.

- Szemtanúk állítása szerint kiszállt szinte sértetlenül. Az autóját otthagyta, ezért tudták azonosítani, de még körözik.

- Nathan még itt van a kórházba? Beszélni szeretnék vele. – váltottam témát pár perc némaság után.

- Arról szó sem lehet. Az a senkiházi miatt történt, ami történt. Nem engedem a közeledbe. - ellenkezett egyszerre.

- Apa ez nem Nathan hibája, hanem azé a szemété, aki áttért a sávba. Kérlek, hadd beszéljek vele. – könyörögtem neki.

Hosszas csend utána adta meg magát.

- Rendben, de ha még egyszer bajod esik miatta, a lábát is eltöröm.- fenyegette meg apa rajtam keresztül.

- Ne aggódj, csak hadd beszéljek vele. – kérleltem tovább.

Nem mondott semmit, csak éreztem, hogy elemelkedett az ágyamról és halkultak léptei. Nem sokkal később már Nathan hangját hallottam meg az ajtóban.

- Nath! Itt vagy? – kiabáltam a hangforrás felé.

- Itt vagyok El. Semmi baj. – nehezedett hirtelen mellém és ölelt meg.

- Már tudom, miért mondtad, hogy sajnálod. Nem a te hibád. Ezért nem kell bocsánatot kérned. – adtam neki tudomásul.

- Elmondta neki? – bontakozott ki ölelésemből és gondolom ezt a kérdést apának címezte.

- Igen, mindent. – válaszolta.

- Hogy vagy?– beszélt ismét hozzám.

- Azt hiszem jobban, mint pár perccel ezelőtt, amikor megtudtam mi történt. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Scott meghalt anya pedig eszméletlen.– sírtam el magam. – Már annyit sírtam ki kell cserélni ezt a kötést. – próbáltam oldani a hangulatot, mire Nath csak halkan nevetett egyet.

- Tényleg annyira sajnálom, ami történt. – ölelt ismét magához.

- Nem a te hibád. – öleltem neki vissza óvatosan nehogy fájjon a keze.

- Hogy van a szemed? – érdeklődött.

- Már nem fáj annyira, de még mindig nem tudjuk, hogy megvakultam-e. – adtam meg neki a választ és kibontakozott óvatosan az ölelésemből.

- Jut eszembe Stella is volt benn. – vágott közbe apa. – Érdeklődött, hogy vagy.

- Már elment?

- Azt hiszem, már elment. - mondta miután kinyílott az ajtó.

- Milyen jó, hogy mindannyian itt vannak. - szólalt meg egy ismeretlen hang.

- Ki van itt? – kérdeztem.

- Ő a doktor úr, Malia. Ő vizsgálja meg a szemed. – adta tudtomra apa.

- Pontosan. Ma viszünk vizsgálatokra, és levesszük a kötést, hogy megnézzük reagál-e a szemed akármire. – helyesbített.

- Ez jó, azt hiszem. – válaszoltam.

- Most fáj valamid? – érdeklődött.

- Nem, most semmi. Néha a szemem, de gondolom az most természetes. – adtam tudomására.

- Rendben, akkor behívok egy nővért, hogy kísérjen át a vizsgálatokhoz előkészített terembe.

Így is lett. A nővér bekísért egy terembe, lassan és óvatosan. Leültetett egy székre, majd hallottam zörgést, csipogást, matatást, mászkálást, de nem tudtam, hogy mi folyik itt.

A nővér szólt, hogy le fogja venni a kötést, szóval készüljek fel. Mögém állt, és éreztem, hogy lazít a kötésen, majd lassan elemeli a szemem elől. Hirtelen becsuktam a szemem. Féltem, hogy mi fog történni. A nővér utasítására lassan kinyitottam, de olyan volt, mintha semmi sem változott volna. Ugyanazt a sötét ürességet láttam, mint amikor be volt csukva a szemem. Ijedten mondtam el a nővérnek, hogy mit látok. Illetve mit nem látok. Majd odavezetett valamihez, amire rá kellett feküdnöm. Az utasításra csak felfelé tartottam a tekintetem és próbáltam keveset pislogni. Elég sokáig tartott, de szóltak, hogy végeztünk a vizsgálatokkal, és pár napon belül megtudjuk az eredményeket. Lesegített, ismét bekötözte a szemem, ezúttal egy másik kötéssel, majd visszavezetett a szobába, ahonnan jöttem. Apa és Nathan érdeklődve vártak, hogy elmondjam, megtudtam-e valamit. De nem tudtam nekik válaszolni.

- Meglátogathatom anyut? – kérdeztem az orvost mielőtt kiment volna.

- Hát sajnos, az anyja még nem tért magához, de átmehetnek pár percre. Szólok egy nővérnek, hogy kísérje át. – válaszolt.

- Nem szükséges. Majd mi átkísérjük. – ellenkezett Nathan, amibe apa is beleegyezett.

Bal oldalamon Nathen, jobb oldalon apa vezetett. Nem tartott sokáig az út, hiszen elmondásuk szerint pár szobával volt odébb. Beléptünk az ajtón és csak a gép egyenletes csipogását hallottam, anya lélegzése mellett. Odakísértek az ágyhoz, és leültettek egy székre közvetlen az ágy mellé. Megkerestem a kezét, majd megfogtam.

- Anya. Én vagyok az Malia. Ideje lenne felébredni, már régóta alszol. – mondtam a szavakat lassan, megint a sírás közeledtében. – Hiányzol anya. Kérlek, kelj fel. Szükségem van rád. – folytak ki ismét a könnyeim egymás után, lassan, és közben simogattam a kezét.

Pár perc csend után a kéz tulajdonosan megmozdult, és én izgatottan kaptam fel a fejem.

- Anya! Anya! Hallasz engem? Én vagy az Malia. – mondtam óvatosan.

- Malia…- nyöszörgött. – Scott te is itt vagy? – kérdezte rekedt hangon, de döbbenten figyeltem. Nem mertem semmit mondani, apára vártam.

- Allison, Edward vagyok. Emlékszel rám? – szólalt meg apa.

- Persze, emlékszem, de Scott jól van ugye? – hozta fel ismét a halott bátyám.

- Nem. Scott most nincs itt. Emlékszel mi történt? – kérdezte sírástól küszködve.

 - Igen, igen. Mentünk haza, amikor Maliaék… Uramisten! SCOTT! NEM! AZ ÉN KIS FIAM! – üvöltött fel hirtelen, mire ijedten kaptam el a kezem, és azonnal berontott valaki.

- Nyugodjon meg! Higgadtnak kell maradnia! – szólt hangosan anyához a doktor.

- LÁTNI AKAROM A FIAM! – sírt anyu.

- Nyugodjon meg, kérem! Emily adj neki 5mg seduxent. – szólt egy másik emberhez.

- Azonnal. – válaszolt a női hang.

- Ez mi?- kérdezte apa.

- Ez nyugtató. Kicsit lecsillapodik és visszajöhetnek, de most meg kell kérnem önöket, hogy menjenek ki. Nem szabadott volna felzaklatni, amikor felébred. – magyarázta az orvos, és utasítására apuék segítségével visszamentünk a szobába, ahol én voltam.

Mikor visszaértünk döbbenten ültem az ágyon.

- Apa, ugye anya jól lesz? – sírtam el magam.

- Persze kicsim, minden rendben lesz, csak még nem tudta feldolgozni, amit látott. – nyugtatott és odaült mellém.

- Azt hiszem, nekem mennem kellene. – szólalt meg hosszas hallgatás után Nathan.

- Ne, kérlek! Maradj itt. – mutattam az ágyamra, hogy üljön a másik oldalamra. Mikor megtette óvatosan odabújtam hozzá, és ismét zokogásba kezdtem. – Köszönöm, hogy te mindig itt vagy nekem. – mondtam nyöszörögve.

- Ugyan. Semmiség. – ölelt vissza, majd odahajolt a fülemhez.

- Szeretlek. – súgta halkan, hogy apa ne hallja meg, viszont én nem tudtam elhinni, amit mond.

- Tessék? – kérdeztem vissza hangosan. – Apa kimennél 1 percre. Szeretnék négyszemközt beszélni Nathannel. – az utasításra ki is ment, majd visszafordultam Nath felé.

- Hogy mi?- kérdeztem vissza – Ezt hogy érted?

- Hát hogy lehet ezt érteni? – kérdezett vissza.

- Nem tudom.- mondtam értetlenül.

Nem mondott semmit, pedig vártam a válaszra. Fogalmam sem volt mi történik. Azt hittem elment, de nem. Hirtelen ajkai az enyémre tapadtak, és először nem is fogtam fel, mit csinál, majd pár másodperc után egy gyors mozdulattal eltoltam magamtól.

- Nathan, te mit csinálsz? – kérdeztem egyszerre, várva a magyarázatot.

- Megcsókoltalak. – adta válaszként.

- Azt észrevettem. – eresztettem meg egy mosolyt, de hamar el is tűnt az arcomról. – De nem értem. Legjobb barátok vagyunk. Miért most? Miért így? – vontam kérdőre ismét.

- Sosem tűnt fel? – kérdezett vissza.

- Nem. – tettem egyértelművé a válaszom. - De, mégis mióta érzel így?

- Már magam sem tudom. – magyarázta. – Nem most óta, az biztos.

- Miért nem mondtad soha? – folytattam a kérdezősködést.

- Nem éreztem fontosnak, hogy tudd. – zárta le ennyivel. - Te mindig olyan magabiztos és népszerű voltál. Egy ilyen népszerűtlen sosem érdekelne téged. Te olyan gyönyörű vagy. Nem illek hozzád. – folytatta néhány másodperc gondolkodás után. – Mindig le akartalak nyűgözni. Mindent megtettem, hogy kedvelj, és tudd, bennem bármikor megbízhatsz, és számíthatsz rám.

- Nathan… te vagy az egyetlen, aki bármi történt, mindig mellettem állt. Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék. – utaltam ezzel a mondattal a szándékomra. – Én nagyon szeretlek. De nem vagyok szerelmes beléd. – folytattam.

- Na ezért gondoltam, hogy nem fontos, hogy tudd. - mozdult meg az ágy alattam. – Jobb, ha megyek. – hallottam lépteinek távolodását.

- Nathan várj!- szóltam utána. – Ugye nem leszel ezért kevésbé a barátom?

- Ne aggódj El. Én mindig itt leszek neked, ettől nem kell félned. – nyugtatott majd, visszajött, megölelt és mikor visszaöleltem nyomtam az arcára egy puszit. Ő is hasonlóképpen tett mire csak egy mosoly terült el az arcomon.

- Tényleg mennem kell. Anya már biztos aggódik.

- Stellát nem láttad az óta?

- Nem, nem láttam. Majd találkozunk. Szia. – köszönt el.

- Szia. – köszöntem én is el, majd hallottam, ahogy kimegy az ajtón.

~***~

Napok óta semmi sem változott. Minden reggel kellemesen ébredtem, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy vak vagyok. Talán már sose látom a napfelkeltét, vagy, ahogy az őzek legelnek a réten. A mókusok futkározását a parkban, az esőt, a felhőket, a barátaimat, a családomat, és az iskolát. Így az álmom, hogy híres divattervező leszek, mint anya, már nem válhat valóra. Volt időm gondolkodni az életemen. Így sok mindenről lemaradok. Talán sosem fogom látni a párom, ha lesznek gyerekeim, őket felnőni. Mindent megváltoztatott.

A nővér kikísért a büfébe, ahol vettem magamnak, egy szendvicset, a segítségével.

Mikor távoztam volna onnan, megállítottam a kísérőm, a TV hallatán, amit a büfés hölgy nézett.

- Legfrissebb híreink szerint, a híres divattervező Allison Tate, utolsó kollekciója került bemutatásra péntek este. Ugyanis az aznap történt tragédiák – a lánya megvakulása, és fia halála – annyira megviselte, hogy kórházba került, és valószínűleg nem bírja feldolgozni a történteket, így elmegyógyintézetbe küldik. A kórház nem szándékozott nyilatkozni, mert elmondásuk szerint a betegekről nem adhatnak ki információt. Részleteket és fotókat a www. londontv.com webcímen megtalálják. És most időjárás jelentés következik… - hallom megdöbbentve, az eddig általam még nem ismert tényeket a nő ajkai közül, és nem tudtam elhinni, amit mondott.

Remélem tetszett! :)
A héten hozom a következő részt, addig is nézzétek meg ennek a lánynak a blogját is! :)
Fantasztikus! Nem fogjátok megbánni! :)