◊ IV. fejezet ◊

Előző részből:

- Röviden én megvakultam, a bátyám meghalt, a legjobb barátom csontjai törtek szét és az anyám sokkos állapotban eszméletlen.

- Szeretlek. – súgta halkan, hogy apa ne hallja meg, viszont én nem tudtam elhinni, amit mond.

- Hogy mi?- kérdeztem vissza – Ezt hogy érted?

- Hát hogy lehet ezt érteni? – kérdezett ő is vissza.

- Nem tudom.- mondtam értetlenül.

Nem mondott semmit, pedig vártam a válaszra. Fogalmam sem volt mi történik. Azt hittem elment, de nem. Hirtelen ajkai az enyémre tapadtak, és először nem is fogtam fel, mit csinál, majd pár másodperc után egy gyors mozdulattal eltoltam magamtól.


- Legfrissebb híreink szerint, a híres divattervező Allison Crusader, utolsó kollekciója került bemutatásra péntek este. Ugyanis az aznap történt tragédiák – a lánya megvakulása, és fia halála – annyira megviselte, hogy kórházba került, és valószínűleg nem bírja feldolgozni a történteket, így elmegyógyintézetbe küldik..

◊ IV. fejezet ◊

Meredten álltam és nem tudtam megmozdulni. Azt hittem hirtelen sokkot kaptam. De szerencsére csak az információtól lepődtem meg, amit az előbb hallottam. Apa hangja zökkentett ki az állapotomból.
- Kicsim, megéheztél? Miért nem szóltál?- aggódott.
- Anya elmegyógyintézetbe kerül. Miért nem szóltál? - kérdeztem cinikus hangon, semmibe véve az előző kérdését.
- Jaj Malia. Ezt honnan vetted? - érdeklődött.
- A TV-ből hallottam az előbb - válaszoltam.
- Nem kell mindent elhinned. Valóban igaz, hogy anyád nem tudta feldolgozni nagyon, és lehet, hogy egy darabig nem is tudja, de tudod milyen a média. Mindent túlspiláznak.
- Szóval nem kell oda mennie?
- Nem Malia. Ne aggódj emiatt. Ha még is arra kerül a sor, bár reméljük nem, én fogok szólni, nem a TV-ből kell megtudnod.
Nyomott egy puszit a homlokomra, majd megcsörrent a telefonja és én csak bólogattam, hogy menjek csak, a nővér pedig visszakísért a szobámba.
- Elnézést. Nem tudja, hogy a holmim hol van? Szükségem lenne a telefonomra. - tudakoltam miután leültetett az ágyra.
- Az asztalon van, máris hozom. - mindet el érte majd a kezembe nyomta.
- Ő. Elnézést. Megkeresné nekem a telefon névjegyzékében a "Nathan" nevet? - nyújtottam abba az irányba, ahonnan kaptam.
- Jaj, de figyelmetlen vagyok. Hát persze. - vette ki a kezemből - a hívás gombot is megnyomjam? - kérdezte.
- Kérem. - mosolyogtam rá, majd ismét átadta, és a fülemhez kaptam, várva, hogy felvegye a hívott fél. A sokadik kicsengés után sem volt válasz,, majd mikor hangrögzítőre kapcsolt visszanyújtottam és megkértem, hogy tegye le.

~***~

Hazafelé indultunk. Anya, apa és én. A társaság csendje szinte megfájdította a fejem. Anya elől aludt, miközben apa vezetett, én egyedül, csendben, és semmit se látva foglaltam el az jobb oldalt. Az eddig betöltött hangzavarnak - amelyet a bátyám okozott - most nyoma sem volt.
A hosszú, unalmas perceket a zenehallgatással mentettem meg. Az autó hirtelen megállt, és kapásból akkor gondoltam, hogy hazaértünk. Zenéz elcsitítva, jobb kezemmel a kilincset kerestem, majd mikor megtaláltam, kinyitást követően óvatosan kiszálltam és becsuktam magam mögött az ajtót. Apa kiabálása és az autók dudálása üti meg a fülem.
- Malia! Szállj vissza, még nem értönk haza. - szólt oda miután becsukta az ajtaját. Értetlenül álltam és kerestem ismét a kilincset. Odajött hozzám apa, és segített beszállni az autóba.
- Mit művel magam idióta? Dugja vissza a lány fenekét a rohadt kocsiba és húzzanak! - kiabált mögöttünk az egyik sofőr.
- Hogy mer így beszélni a lányomról? Beteg! Vegye figyelembe! Idióta! - kiabált vissza a szülőm, majd beszállt az autóba és magában motyogott.
- Ne haragudj apa! Azt hittem hazaértünk. - hadartam sírástól nem messze járva.
- Semmi baj! Előfordul. - nyugtatott, majd ismét elindultunk, és ezúttal csak mikor apa mondta, hogy hazaértünk, akkor mertem kiszállni. Beteg... - visszhangzott a fejembe, egész úton hazafelé.
Apa felébresztette anyut, majd kisegítette az autóból, de anya ismét csak Scottot kereste.
- Malia légy szíves szólj Scottnak, hogy jöjjön ki segíteni, bepakolni. - utasított, de nem tudtam, mit tegyek, vagy mondjak.
Értetlenül álltam, apára várva, hogy mit mond.
- Allison! Szivem.. Scott nincs itthon, emlékszel?- kérdezte anyától.
- De láttam, hogy kinézett az ablakon és már biztos jön le segíteni.- ellenkezett.
- Allison, nem jön! Scott nincs itthon. - mondta már kicsit türelmetlenül.
- Hiszen ott áll a konyhaablakba. Miről beszélsz?- emelete fel kicsit a hangját anya.
- Allison fogd már fel! Scott már nincs! Meghalt! - akadt ki apa, mire anya elsírta magát. - Jaj, ne haragudj édes! Gyere ide!- váltott lágyabb hangra, de anya csak tovább sírt. Én ijedten álltam a kocsinak támaszkodva.
- Menjünk be!- utasította a szerető férfi feleségét, és hallottam lépteiknek távolodását.
Álltam és vártam, de nem jött vissza ki. Nem tudtam, pontosan hol vagyok, nem is sejtettem merre kellene elindulnom. Hátam mögött óvatos léptek ütik meg a fülem az apró szemes kavicson. Megfordultam és ijedten álltam kicsit tolatva.
- Ki az? - érdeklődtem megszeppenve.
- El, de jó, hogy látlak! - hallottam meg Nathan hangját, mire megnyugodtam és nagy sóhaj kíséretében mosolyra gördült a szám széle.
- Jaj, de jó, hogy te vagy az. Nagyon megijedtem.- nevettem.
Odajött és megölelt, de a gipsze megütötte a kezem.
- Oh! Bocsi.- távolodott el, miután észrevette.
- Semmi baj. - nevettem ismét.
- Te amúgy mit csinálsz itt kinn? - kérdezte.
- Apát vártam, mert egyedül nem igazán tudok bemenni, de anyut vitte be és még nem jött ki. - magyaráztam.
- Majd én bekísérlek. - ajánlotta fel, amit én egy mosoly kíséretében elfogadtam. Be is kísért a szobámba. Nagyon kedves volt tőle.
- Hallottam, hogy mi történt anyukáddal. - mondta mikor leültetett az ágyamra. - Hogy van? Vagy egyáltalán igaz?
- Nem igaz. Csak a média talál ki ilyen baromságokat. - egészítettem ki ismereteit, és egy sóhaj szökött ki az ajkaim közül.
 - De amúgy ő jól van, csak hiányzik neki Scott.
- Na és te?
- Nem is tudom. Hát, jól vagyok, de mégse. Hogy lehetnék, ha semmit se látok? Teljesen megváltozott az életem. Nathan...- szökött ki egy könnycsepp a szememből.
- Ne sírj! - ölelt magához. - Minden rendben lesz. - nyugtatott.
- Nathan ez annyira nehéz. Nem értheted. De tönkrement az életem. Soha többé nem látok. Azt sem tudom, így van-e értelme élni. - nyöszörögtem.
- El, ne mondj ilyet. Még viccnek is rossz. - vágott közbe.
- Nem értheted. Tudod mennyi minden változik meg? Tudod mennyi mindenből maradok ki? Tudod milyen rossz belegondolni, hogy talán soha nem láthatom a gyerekem felnőni, vagy az unokám? Ha egyáltalán lesz valaha is így. Nem kellenék senkinek... Csak egy púp vagyok mindenki hátán.- panaszoltam neki szipogásokkal szünetelve időnként.
- Malia, hidd el, minden rendben lesz. Ki ne szeretne egy ilyen gyönyörű, okos kedves, és törődő lánnyal lenni?- vágott bele a mondatomba ismét.
- Most te biztos rólam beszélsz? – eresztettem meg egy mosolyt.
- Nem, igazából telefonálok a barátnőmmel. – nevetett fel és végül én is. Annyira jó, hogy itt van nekem Nathan. Soha nem is kívánhatnék magamnak jobb barátot nála. Olyan sok törődést kaptam tőle életem során, hogy nem is tudnám felsorolni mindet.

~***~

*2 nappal később*

Reggel a csengőre ébredtem. Felkaptam a fejem és felülve, lábammal kerestem a papucsom, majd pár másodperc múlva már a puha, bolyhos belseje melegítette a lábam.
A napokban sokat gyakoroltam az egyedül tájékozódást. Megkerestem az ajtóm,– mivel szerencsémre egyenesen van lépcső – megfogtam a korlátot, és lementem óvatosan. Apa kicsit alakított a berendezésen, hogy otthonosabban tudjak mozogni. Egy vékony kis korlát vezet el a szobákba a falnál, így nem mentem neki semminek. Odamentem a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam.
- Szia Malia, Stella vagyok! Hogy vagy? – hallottam meg a régi barátnőm hangját, mikor teljesen kinyílott a kezem által a nyílászáró.

- Szia Stella. Köszi, jól vagyok. – adtam neki a választ, majd a kezemmel intettem, hogy jöjjön be. – Mi járatban? – érdeklődtem.
- Bementem a kórházba, de már nem voltál ott. A recepciós mondta, hogy elmentetek, így elkértem a címeteket. Persze ha nem probléma. – hadarta. – Aztán megjelent a doki, aki már régóta apa barátja, így megkért, hogy ha erre járok, hozzam el ezt.
- Micsodát?- kérdeztem, miután befejezte a mondatát.
- Azt írják, hogy vizsgálati eredmények. - olvasta fel.

- Jaj! – kiáltottam fel. – biztos megjött, hogy mi van a szememmel. –tapsoltam örömömbe.

- Ne haragudj, hogy ezzel fárasztalak, de felkísérnél apához? – kérdeztem, és ő beleegyezett.

Az irányt elmondva megtaláltuk a szobát, ahova tartottunk. Odakísért az ágyhoz, és segített leülni. Kezemmel lassan és óvatosan kerestem apa testét és végigtapintva a takarón, meg is találtam.

- Apa ébredj fel!- ébresztgettem a mellettem fekvő férfit.

- Mi az Malia? – suttogta a szemeit óvatosan fel-felnyitogatva,

- Megjött az eredmény a vizsgálatokról. – a mondat elhangzására, mintha hirtelen felfrissült volna, felült.

- Hol van? – kérdezte.

- Stellánál van. - ejtettem meg a választ.

Zörgésből arra következtettem, hogy apa felkelt, és a lap hangja izgatottságot keltett bennem. Pillangókkal a gyomromba ültem és vártam az eredmény elhangzására- Hosszú percek csendben teltek el. Csak a külső zajok zavarták meg ezt a nagy izgatott hangtalanságot.

Hatalmas sóhaj hagyta el a férfi szülőm száját, amire egyszerre az ijedtség vette át az izgatottság eddigi uralkodási helyét. Folytatódott a csend hatalma, és nem engedte fellépni a beszéd egyetlen formáját sem. Mintha egyedül lettem volna egy üres, sötét szobába. Anya szuszogása zökkentett ki ebből a hangtalan, magányos világból.

- Edward, te vagy az? – kérdezte rekedt hangon.

- Aludj csak Allison. – hallatszott ismét apa hangja, a hosszú szótlanság után.

- Gyertek, menjünk le a nappaliba. – suttogta, majd hallottam, ahogy megkezdték lábaik emelésének, majd letételének sorozatát.

- Apa. – szólaltam fel halkan. – Segítesz?

- Jaj, bocsi. Még nem igazán szoktam hozzá. – jött vissza majd segített lemenni.

Mikor leültünk, vártam, hogy apa elmondja végre az eredményt. Elkezdte felolvasni ami a lapon volt, amit egy kopogás zavart meg.

- Majd én kinyitom, maradjon csak. – szólt apához Stella, és ment is az ajtóhoz.

- Nathan! Szia. Hát te?- váltott kicsit elvékonyított hangra, miután felsírt a bejárati ajtó.

- Vihoz jöttem. Itthon van? – kérdezte Stellát.

- Itt vagyok a nappaliba. – kiabáltam oda, amire léptei közeledését követően becsukódott az ajtó.

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, mikor éreztem, hogy két oldalt nehezedés süllyesztette meg a kanapét.

- Gondoltam, megkérdem, hogy vagy. – válaszolt.

- Megvagyok. Épp most kaptuk meg a vizsgálati eredményeket. – újságoltam neki.

- Amiből az derül ki hogy …? – kérdezte.

- Hogy megműthető-e. – fejeztem be a mondatát.

- És?

- Apa most olvassa. Tényleg mond már! – szólaltam oda hozzá, de válasz helyett , szótlanságot kaptam, amitől nem igazán örültem. – Na mi az már?

Apa kinyögte a választ, és amint befogadtam az információt, egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit egy mosoly követett.