◊ V. fejezet ◊

Az előző részből:

- Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, mikor éreztem, hogy két oldalt nehezedés süllyesztette meg a kanapét.
- Gondoltam, megkérdem, hogy vagy. – válaszolt.
-Megvagyok. Épp most kaptuk meg a vizsgálati eredményeket. – újságoltam neki.
- Amiből az derül ki hogy …? – kérdezte.
- Hogy megműthető-e. – fejeztem be a mondatát.
- És?
- Apa most olvassa. Tényleg mond már! – szólaltam oda hozzá, de válasz helyett , szótlanságot
kaptam, amitől nem igazán örültem. – Na mi az már?
Apa kinyögte a választ, és amint befogadtam az információt, egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit egy mosoly követett.

◊ V. fejezet ◊

Ez a mosoly azt próbálta elfedni, amit valójában ekkor éreztem. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden megváltozott. Eztán máshogy fogom látni a világot. Egy hatalmas sötétség lesz én életem. Csak a hangokra és az érintésekre leszek ráutálva. Szörnyű volt belegondolni a következményekbe. Láttam magam előtt a sivár, unalmas, korlátozott életem, ahol az emberek alábecsülnek. Abba bele se merek gondolni, hogy ez most anyuéknak milyen lehet. A púp leszek a hátukon, amely talán még sok-sok évig le nem apad onnan. Szörnyen éreztem magam.
- Annyira sajnálom. – zökkentett ki Nathan hangja, a vállán való sírás közepette gondolatmenetből. – Meg oldjuk valahogy. Én örökké itt leszek és segítek majd. – simogatta az ép kezével a hátam, amit én csak egy „köszönöm”-mel viszonoztam.
- Szerintem én megyek. – szólalt fel Stella.

- Ahogy gondolod.  - Felkísérnél a szobámba? - kérdeztem a fiút.

- Természetesen. - pattant fel mellőlem és a segítségét azonnal meg is kaptam.

- Köszönöm Stella, hogy átjöttél. – fordultam meg, de nem voltam benne biztos, hogy valóban arra állt a lány.

- Nem probléma. Szívesen jöttem. Kár, hogy már nem fogunk egy suliba járni. – engedett ki egy sóhajt.

- Igen, szerintem. Amúgy, Josh nem keresett?- jutott estembe az állítólagos barátom.

- Nem. Kérdeztem, hogy átjön-e, de azt mondta, hogy nem jönnek be neki a vak lányok, úgyhogy az üzente, hogy vége. – adta át az üzenetet, amin én meg sem lepődtem.

- Bunkó paraszt! – hallatszott Nath szájából a véleménye.

- Nem érdekes. Köszi, hogy te foglalkozol velem.- küldetem egy mosolyt neki, látatlanba. – Apa! Kikíséred Stellát?- kértem meg a vendég távoztatásának udvarias formájára. – Mehetünk. – szóltam a mellettem álló fiúnak.

▲Nathan▲

Lassan és búslakodva lépkedtünk egyesével a lépcsőfokokon, majd bevezettem a szobájába. Ahogy az ajtó felsírt a szél lábra kelt, és magával akarta vinni Malia gyönyörű, szőke haját – sikertelenül.

Leültettem az ágyra, és így szemem az ő szeme szintjében botladozott. Most teljesen más volt. Mintha kihalt volna belőle egy darab. Mintha már nem ugyanaz lenne, aki eddig volt. Egy semmitmondó tekintet nézett el mellettem, mely teljesen üresnek tűnt, Talán az is volt.
A hangja is más volt. Megszeppent. Mintha a magabiztosságot elvitte volna tőle valaki. Nem is csodálkozom, hiszen valószínűleg új élete lesz, új emberekkel, közösséggel, és talán új személyiséggel.

- Nath. Segítenél? - szakította meg gondolatmenetem édesen csengő hangja.

- Persze. Miben?- érdeklődtem.

- Fel kellene öltöznöm, és a ruháim még nehéz felismerni. - magyarázta, és én csak tátott szájjal álltam. – Nathan. – szólalt meg ismét pár szótlan másodperc után.

- Ja persze. Mit szeretnél felvenni?- kérdeztem.

- A tolóajtós szekrénybe vannak felakasztva a ruháim. Keress valamilyet. – mosolygott látatlanba.

Ahova invitált, oda tartottam. Elhúztam a világos fa színű ajtót és egy szép, apró virágos ujjatlan felsőn akadt meg a szemem, ami tökéletesen megfelelt a célnak. Elővettem, elmondtam neki, milyet tartok a kezembe és ő csak rábólintott.

- A farmer rövid nadrágok is ott vannak, csak a felette lévő polcon balra. – adta le az információt, amit azonnal teljesítettem.

- Amíg levetkőzöl, kimegyek. – indultam el egyszerre az ajtó felé.

- Várj! Még kellene valami. –szólt utánam.

- Micsoda?- álltam meg és megfordultam.

- Egy melltartó. –nevetett, mire én csak megeresztettem egy mosolyt.

- Hol van?

- Az éjjeliszekrényem alsó fiókjába. Egy fehéret légyszi. – utasított.
Meg is indultam a kiadott úti cél felé, de abba a fiókba más is volt. Mikor megláttam, mi rejtőzik mellette, elnevettem magam, amihez  ő is hamar csatlakozott.

- Tudom, tudom... - pirult el. - Csak adj egy melltartót. - nevetett fel ismét.

Teljesítettem és észre sem véve fehérneműit, indultam ismét ki. Az ajtó előtt vártam, hogy azonnal rendelkezésére álljak, ha szüksége van rám.

Pár perc után hirtelen El kiabálására lettem figyelmes. Pontosabban arra, ahogy a nevem üvölti. Nem mentem be, csak az ajtóból érdeklődtem.

- Minden rendben?

- Nem. Nem tudom melyik a pólóm eleje. - nevetett hangosan. - Be tudnál jönni? - kérdezte.

Úgy tettem, ahogy kért. Az ajtó nyikorgását követően átléptem a küszöböt. Megláttam Malia majdnem meztelen felső testét, hátulról, amit csak a melltartó szűk anyaga takart. Testének szép vonalait bámultam, de ő hirtelen elfordult oldalra és kinyújtotta a kezét, arra tartva az említett ruhadarabot. Odaléptem elé és elvettem a kezéből és csak a felső testére tudtam koncentrálni. Gyönyörű idomai megbabonázták a szemeim.

- Nathan? Odaadnád, ahogy fel kell vennem? - zavart meg, és nyúlt ismét ezúttal felém.

A megfelelő irányba tartottam és visszaadtam neki, mire elfordult és hamar fel is vette, így megakadályozva, hogy szemezzek a félig takart melleivel.

- Így jó lesz? - kérdezte az ismét felém fordulást követően.

- Tökéletes. - adtam meg az egyszerű választ, de ezt inkább a ruha viselőjére értettem Gondosan igazított egyet a gyűrődéseken, és csak állt szótlanul.

- Itt vagy még? - hallatszott ismét gyönyörűen csengő hangja, a hosszú csend után.

- Persze,csak ... olyan gyönyörű vagy. - nyögtem ki a gondolataim között cikázó szavakat.

Láthatóan arca felvette a vörös szín halványabbik árnyalatát, mire mindketten megeresztettünk egy mosolyt. Annyira nehéz volt ellenállni ajkai csábító hívogatásának, de sajnos muszáj volt, mivel ő nem érzett irántam semmit, legalábbis nem mutatta annak a jelnek egyik formáját sem.

- Tudod Nathan. Sokat gondolkodtam.. - kezdett neki hirtelen a mondatának. - Várj. Segítesz leülni?- váltotta át először a témát.

Teljesítve kérését, egyik kézzel a csípőjét fogtam meg, a másikat beleillesztettem puha kezébe. Ritka érintés, rengeteg bizsergető, csodás érzéssel keveredett. Odavezettem az ágyhoz és elemelve a kezem, végigsimítottam derekát. Leültem mellé és vártam a folytatásra.

- Emlékszel, mit mondtál a kórházba?- tudtam, mire gondol és féltem attól, hogy nem tetsző befejezés lesz.

- Igen.

- Nem tudom, hogy kezdjek neki. - akadt el. - Tudod te mindig ott voltál nekem. Te vagy a legjobb barátom. Te vagy akire mindig számíthatok, de fordítva is így van. Átgondoltam, és azt hiszem, hogy többet érzek irántad, mint barátság. - ahogy elhangzott ez a mondat felkaptam a fejem, és a szívem heves lüktetésbe kezdett, amit a pillangók követtek a hasamon át. Boldogság töltötte fel a testem minden porcikáját. Azt hittem képzelődök, de szerencsémre az nagyon is igazi volt. Hirtelen mozdulattal közelítettem, de ismét beszélni kezdett, ezért félbeszakítottam a közeledést. - De... nem akarok a terhedre lenni. Apával beszéltünk és kaptunk felvilágosítást egy szakembertől, hogy ilyenkor, mit lehet csinálni, hol folytatom a tanulást. És a város túl oldalán van egy erre megfelelő intézmény. Utána néztünk, és nagyon jó híre van. Állítólag jók a tanárok, és eredményesen tanulnak ott. Holnap elmegyünk egy vakvezető kutyáért. Szóval már nem sokáig leszek itthon.- magyarázta és nagyot nyeltem az információk hallatán,

- Ez még mit jelentsen? - kérdeztem pár másodperc szótlanság után.

- Apa menedzser. Jól tudod, hogy nem szokott sokáig itthon lenni. Ő attól még megy dolgozni. Én meg nem maradhatok itthon egyedül. Anya jelenleg nincs olyan állapotban, hogy gondoskodjon rólam. Őt holnap elviszik egy intézménybe a doktor javaslatára.

- Mégis milyen intézménybe? - érdeklődött.

- Elmegyógyintézetbe. Nagyon megviselte Scott halála, és mindenhol őt látja. Már engem és apát is megőrjít, hogy folyton magában beszél, és azt hiszi, itthon van Scott. Rendesen csinálja neki az ebédet, megterít neki is, és jó éjszakát kíván neki, a lépcsőről kiabálva. Elmezavart diagnosztizáltak nála... - fejezte be mondatát, és nagyot nyelt.

- Akkor mi lesz Vi? Elköltözöl? - nyeltem nagyot és valami furcsát éreztem. A gyomrom göcsbe állt. A torkomat elzárta egy csomó. A légvételem száma és sebessége rohamosan növekedett. Féltem a választól, de muszáj volt tudnom.

- Nem, nem költözök el. - engedtem útnak egy sóhajt. - Csak kollégiumba leszek hétköznap. - folytatta, és úgy éreztem mintha fejbe vertek volna. Nem bírtam elhinni, amit mondott, olyan hirtelen ért ez az egész.

- Ugye most csak viccelsz? – akadtam ki.

- Nem Nathan. – hajtotta le a fejét.

- Most komolyan? Annyi éven át barátok voltunk, együtt nőttünk fel. Évek óta te vagy a legfontosabb számomra. Mindig itt voltam neked és számíthattál rám. Ennyit ér neked a szerelmem, hogy csak így itt hagysz? – emeltem fel a hangom, közben kiöntve a lelkem.

Sosem csináltam ilyet. Senkinek nem beszéltem ezekről, egészen idáig. Idegesen temettem arcom a kezeimbe és lábaim rakoncátlanul doboltak ütemtelenül a padlón.

- Nathan. –akadt el a hangja. – Én nagyon szeretlek. De tudod, hogy erről nem én tehetek. Nem én akartam, hogy ez történjen. Nem akarlak itt hagyni, de nem állhatok meg az életem ezen részén, nekem is élnem kell. Tanulni akarok és nem szabad feladnom. Ha már nem lehetek divattervező mint anya, még valamire talán vihetem. –gördült ki egy könnycsepp miután felemeltem a fejem. Félretéve makacsságom és felismerve önző mondataim, magamhoz húztam és megöleltem.

- Ne sírj. – simogattam meg a haját. – Ne haragudj, önző voltam. Én csak neked szeretném a legjobban. De rohadtul fogsz hiányozni. – súgtam a fülébe.

Percekig szótlanul ültünk ebbe a testhelyzetbe. Úgy éreztem valami teljesen más lett. Mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből.