◊ VI. fejezet ◊

Előző részből:

- Átgondoltam, és azt hiszem, hogy többet érzek irántad, mint barátság. - ahogy elhangzott ez a mondat felkaptam a fejem, és a szívem heves lüktetésbe kezdett, amit a pillangók követtek a hasamon át. Boldogság töltötte fel a testem minden porcikáját. – De már nem sokáig leszek itthon.

- Akkor mi lesz? Elköltözöl?
 - Nem, nem költözök el. Csak kollégiumba leszek hétköznap. - folytatta, és olyan volt, mintha fejbe vertek volna. 
Percekig szótlanul ültünk ebbe a testhelyzetbe. Úgy éreztem valami teljesen más lett. Mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből.

◊ VI. fejezet ◊

▲ Malia ▲

 ◊ 2 héttel később ◊

Raphy ébresztett reggel, mielőtt az órám tette volna. Még nem szoktam meg, hogy ő felügyel rám. Meglepően okos, és mindenben segít. Főleg itt jön jól, ahol ennyi ilyen ember van, mint én.

Felkeltem, mert bíztam a kutyámba, hogy itt az ideje. Az egyenruhám már a lábamnál hevert. Hamar felöltöztem, de a cipőm sehol sem találtam.
- Raphy! Hozd ide a cipőm. – utasítottam az én kis kedvencem.

Pár másodperc elteltével már az ölemben tudtam a kért lábbelit. Miután felvettem, rácsatoltam Raphyra a pórázt, és a számomra biztonságot nyújtó bőr szíjat a végére. A táskám magamhoz vettem, és utasításomra kiléptünk a kollégiumi szobám ajtaján. Szerencsémre csak 1 épülettel volt odébb az úti cél. Az ajtóba egy ismerős hangra lettem figyelmes.

- Jó reggelt Malia!- köszönt a portás.

- Önnek is Bobby! – szóltam vissza. – Itt a kártyám. – vettem ki a zsebemből a belépőkártyát. Szokásos csippanás után visszaadta és kinyílt az ajtó. Belépve, a meleg levegő csapott meg, amire egyszerre levettem a kabátom, majd Raphy a szekrényhez vezetett. Betettem a felesleges ruhadarabokat, becsuktam, majd elindultam jobbra, de ahelyett, hogy előbbre jutottam volna, hatalmas ütést éreztem az arcomon és a mellkasomon. Fájlalva kaptam a kezem az orromhoz.

- Jaj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy itt vagy. Jól vagy? – szólalt aggódva az előttem álló fiú, aki nekem nyitotta a szekrényajtót.

- Jól vagyok. De szerintem vérzik az orrom. – mondtam, amikor éreztem, hogy erőteljesen folyik az orromból a – remélhetőleg – vér.

- Gyere, elkísérlek a nővérhez. – fogta meg a szabad kezem, óvatosan, mire én kicsit megijedtem. Az eddig biztonságot nyújtó bőrszíj helyett egy puha kéz érintette kezem, egészen a nővérig. Másik kezemmel az orrom fogtam, és csak reménykedtem, hogy Raphy követ az utasítást kiadva. Belépve, még mindig nem engedte el a kezem, ezért én kaptam el.

- Jól vagy? – kérdezte egy ismeretlen hang. – Gyere, ülj le! – vezetett egy székhez és kezelésbe vett.  Teljesítve minden utasítását, hamar elintéztük az orrom és útnak indított.

- Itt egy igazolás, hogy miért késtetek óráról. – nyomott a kezembe egy papírlapot.

- Hol van a kísérőd? – kérdezte.

- Nincs itt bent?

- Nincs. Harold, légy szíves nyisd ki az ajtót.

A nyílászáró kinyílását követően az említett állat jött be és futott mellém, jelezve hogy itt van.

- Ügyes kutya. – simogattam meg a fejét.

- Na menjetek. – utasított a nővér, - mint kiderült - Betty, és azzal a lendülettel meg is indultam Raphy kíséretével a terembe.

- Jól vagy? – kérdezte ismét a mellettem sétáló fiú.

- Persze, már jobban. Biztos jól nézhetek ki ezzel a zúzódással az orromon. – nevettem kínomban.

- Szerintem így is gyönyörű vagy. – adta tudtomra, mire én csak megeresztettem megy mosolyt és arcom felvette a piros halvány árnyalatát. A kínos csendből akkor bonyolódtam ki mikor Raphy jelezte, hogy megérkeztünk.

- Én megjöttem. – szóltam oda a fiúnak. – Amúgy Malia Tate vagyok. – nyúltam a keze irányába és miután megtaláltam megráztam.

- Harold Stilinski. – mutatkozott be ő is. – De én is ebbe a terembe tartok. – hallatott egy apró nevetést, mire én is megeresztettem egy mosolyt.

Elengedtem a kezét, kinyitottam az ajtót és előre küldött. A terembe lépve nem hallottam a tanár hangját, csak az ott lévő diáktársakét. Elindultam a bal oldali padsor első sorába, ahol már várt a padtársam, Danielle.

- Szia. Merre van a tanár? – érdeklődtem, miután leültem és a kutyám is hasonlóan tett.

- Szia. Nem tudom, és te merre voltál? – kérdezett vissza.

- A nővérnél, mert vérzett az orrom. – újságoltam el közben az orromhoz kaptam.

- Mi történt? – váltott aggódó hanglejtésre.

- Semmi különös, csak találkoztam egy szekrényajtóval. – rántottam meg a vállam nevetve.

- Azt hogy csináltad? – hallottam a hangján, hogy ő is megereszt egy mosolyt.

- Nekem nyitották. – adtam tudtára.

- Ki?

- Ő.. Harold, azt hiszem. – gondolkodtam el egy pillanatra a nevén.

- Harold Stilinski? – vékonyított a hangján.

- Igen. Ő. – bólintottam bizonytalanul.

- A mázlista. – kiáltott fel kicsit, amire mindenki más elhallgatott.

- Miért is? – súgtam oda neki.

- Ő a legédesebb fiú, akivel valaha találkoztam. – vett vissza  a hangjából és olvadozott.

- Belé zúgtál. – eresztettem meg egy mosolyt.

- Én? Dehogy. – hallottam a cinizmust a hangjában

- Figyeljetek kicsit fiúk, lányok! – szólalt fel hirtelen az imént említett személy. – Most beszéltem anyával, és nem tud bejönni órát tartani. Ezért megkért, hogy szóljak, most elmarad, de legközelebb bepótoljuk. – adta le az információt.

- Az anyja a tanárnő? – érdeklődtem a padtársamtól. – Nem is tudtam. – lépődtem meg egyszerre.

- Nem szokta hangoztatni, de igen. –erősítette meg.

- Várj. Ő is itt tanul? – ért utol a felismerés.

- Igen. Miért? – kérdezte.

- Semmi. – hagytam annyiban. De hát amikor kinn voltunk, azt mondta hogy így is szép vagyok. Akkor, ha ő is vak, honnan tudja, hogy nézek ki? Vagy várjunk csak… lehet csak kedves akart lenni? Milyen aranyos. Kitudja, ha látna akkor is ezt mondta volna? Mindegy. Mindenesetre tényleg elég édes, bár még nem ismerem igazán.

- Hallod Malia? – zökkentett ki a gondolataimból a padtársam vékony, csilingelő hangja.

- Tessék? – kérdeztem vissza. – Elkalandoztam.

- Azt észrevettem. - nevetett. – Csak nem Haroldon?
- Mi? Nem! – tagadtam, mire már nem mondott semmit.

- Szia Danielle. – köszönt mellette az előbb emlegetett fiú.

- Szia Harold. – vékonyította el kicsit a hangját. Hallani lehet rajta, hogy bejön neki.

- Szia Malia. – köszönt oda nekem is, ami elég meglepően ért.

- Szia Harold. – pirultam el.

- Szólítsatok csak Harrynek. – eresztett meg egy apró mosolyt. – Mondd csak. Ráérsz órák után? Szeretném jóvátenni a reggel történteket. – lepett meg a kérdésével.

- Ő.. – gondolkodtam el egy pillanatra. Szívesen elmennék vele, de láthatóan bejön Daniellenek, és nem akarom megbántani, elvégre ő mégis csak régebb óta ismerheti. – Daniellevel délután programunk van. – nyögtem ki végül.

- Valamikor máskor?

- Nem is tudom. – rántottam meg a vállam.

- Hát, ha elkérhetem a számod, akkor majd felhívnálak.

- Inkább add meg te, és majd hívlak én, oké? – változtattam a helyzeten hirtelen ötletből.

- Okééé.- nyújtotta a szó végét.

Elővettem a telefonom a zsebemből és Harrynek adva, beírattam vele a számát, majd letette óvatosan az asztalunkra.

- Majd hívj. – zárta le ennyivel a beszélgetést, és kutyája kíséretében – mint kiderült Trixyvel- odébb állt.

- Miért mondtad, hogy programunk van, mikor nincs? – értetlenkedett.

- Nem akartam vele elmenni. Nem ismerem, és nem is annyira akarom megismerni. – tagadtam, mert nem akartam megbántani.

- Hát jó.

- Mikor van vége az órának? – váltottam gyorsan témát a kellemetlen csend megvárta helyett.

- 9 kor. – mondta pár másodperc szótlanság után.

- És mennyi az idő? – folytattam a kérdezősködést, csak hogy nem legyen kínos a helyzet.

- Fél 9 múlt. – adta tudtomra ismét a kérdésemre a választ.

Néha unottan, néha a padtársammal társalogva telt el az óra maradék része, majd szépen lassan ez a nap is, majd az utána lévő, és az utána lévő, és az azutáni…

* 2 hónappal később *

Ez is csak egy csendes éjszakának indult. A hold álmosan nézett be a szobába. Kint a fák lombjai szinte hangosan lélegeztek. A tücskök egy ideális pár reményében egymást túlkiabálva vetélkedtek, de valahogy még ez is olyan andalító volt.
A szobát betöltötték a neszek és a hold sápadt fénye. A fáradtság hamar álomba ringatott aznap este, még csak nem is forgolódtam. Az éjszaka háborítatlannak ígérkezett. Ám mégis valahogy más volt. Nem a megszokott helyen, nem a megszokott időben, és nem a megszokott módon ébredtem fel. A lábamnál alvó Raphy halk szuszogását, és a szoba másik lakójának egyenletes légzését hallgattam. Átfordultam a másik oldalamra, de így sem mentem semmire. Amilyen hirtelen aludtam el órákkal ezelőtt, most olyan gyorsan szaladtak el az álommanók a szememről. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett, csak sejteni mertem, hogy most lehetünk az éjszaka felénél, mivel autók, szomszédok zörgése még koránt sem hallatszott. Nyugodt volt minden. Ismét fordultam egyet, majd a hasamon feküdtem, de végül ismét a hátammal nyomtam az ágyat. Nem elég, hogy aludni nem tudtam, de még fáztam is. Lábaim felhúztam a hasam elé, és magamhoz öleltem, mintha egy melegítésre szolgáló eszköz volna.

- Nem tudsz aludni? – szólalt fel egy hang, mire először megijedtem, majd utolért a felismerés, hogy ez csak a szoba tulajdonosa.

- Nem, mert kicsit fázok. Te se? – kérdeztem vissza, de választ nem kaptam, csak halk mocorgást, majd lépteket hallottam. A takarót elemelték rólam, majd nagy súly nehezedett az ágyra, végül ismét melegített – immáron kettőnket – a takaró.

- Nem gond? – kérdezte miután bebújt mellém.

 - Nem. – mosolyodtam el.

A következő pillanatban már szorosan hozzám bújt, kezét áttette a derekamon. Szorosan átölelve, és melegítve testünket aludtam el ismét a fiú társaságában.